Gondolatok [VÉGE]

Kereszetződés

Miért hisszük azt, hogy mi emberek mindent tudunk?
Miért hisszük azt, hogy mi emberek vagyunk a tápláléklánc tetején?
Nem értem miért van az, hogy csak árva szavakkal dobáljuk a másikat? Mint például a szeretlek. Ezt az érzést annyira nem lehet kifejteni. Annyi formája van. És pont egy nevetséges szóval akarjuk elmondani?
Siralmas.............

Mikor olyan fél éve együtt voltunk barátnőmmel, elkezdtem gondolkodni. Minden kamaszok természetesen át fut az, hogy kinis ő valójában.
Elkezdtem gondolkodni. Lehet meleg vagyok?
Sose mutattam rá jelenséget, sose volt egy kósza tény sem, ami bizonyítaná, hogy az volnék. Mégis gondolkodtam. Nem aludtam napokig. Csak történtek a dolgok.
Egyszer találkoztam barátnőmmel és beszéltem vele erről. Nem értette miért gondolom ezt.

Az este mikor már én saját magam is meguntam a számítógépfüggőségem jelenét, erősen magához szorított, megfogta a derekam és megcsókolt. Nem szeretném részletezni a dolgokat, de igen. Lefeküdtünk. Ott már tudtam, hogy nem. Tévedtem. Az vagyok akinek gondoltam magam. Szeretem a lányt aki éppen mellettem feküdt és vele akartam lenni örökké. Ő volt a nagy Ő-m. Az első nagy szerelmem.

Boldogság lepte el minden pillanatom.
És most??

19 éves vagyok. Lassan 20. Rengeteget dohányzom és rengeteget sírok. Fiú létemre! Ha gáz, ha nem. Nem vetem meg sem az alkoholt, sem pedig a nyugtatókat. Sőt. Konkrétan függő lettem az apró kis piruláktól.
Boldogtalan vagyok és rendszeres bántom magam mostanában.

Volt már az a lejtő az életedben mikor boldog vagy és mindent csúcs szupernek hiszel? De a hátad mögött olyan szinten csúszol le a lejtőn, hogy az a sebesség a fénnyel egyenlő?
Nemtudom miért tértem el a storyzástól.
Mint ahogy az előszóban áll, rengeteg kérdésem van. De választ nem kapok, nem is várok.

Volt egy film amit nagyon szerettem. Az volt a címe, hogy Rekviem egy álomért.
Valamiért nagyon mély nyomot hogyott bennem a film és rettenetesen emlékszem minden egyes jelenetre. Tipikusan úgy érzem magam, mint a srác aki nagypályás dealer lett de pont ezzel ásta el magát. Jó én nyilván nem csinálok ilyet, de persze belehet helyettesíteni az érzéseket szituációkat, helyzeteket.

Kicsit inkább beszélek a mostanról.
Ahogy az előző részben írtam az időrendi sorrendről: sem író, sem normális nem vagyok.

Apám felkeresett ismént. Már nem vagyok az a gyerek akit ez meghat, most annak a férfiúnak tartom magam, aki tudja kezelni a dolgokat.
Valamiért ismét érdeklem őt és ismént találkozni akar velem.
A múlt sebei persze még mindig fájnak, de valahogy már le tudom kezelni ezt a dolgot.
Mi játszódhat le annak az embernek a szemében aki csak úgy az ismeretlenből nekiáll beszélgetni egy nálamjóval fiatalabb emberrel? Mintha ezer éve ismernék egymást?
Így érzem magam. Mindketten felnőttek vagyunk. Éljük az életünket egy apró mókuskerékben, bár külön, de próbálunk élni kissebb-nagyobb sikerekkel.
Mondjuk ebbe rá ütöttem. Mindketten kissebb sikerekkel csináljuk ezt.

A mai nap margójára írva, semmi kedvem lélegezni. Folyamatosan bántom meg kivétel nélkül a körülöttem lévő embereket és bántanak ők is. Még ha nem ks tudnak róla. Nemhiszem hogy ez akármilyen megoldás is lenne bármire az ég egy adta világon.

De talán jobb lesz....