Mindenki oda szaladt hozzájuk, hívtak mentőt is. Joker fel tudott állni, de az egyik lába megsérült...
Jake elvesztette az eszméletét.
Pár perc múlva meg is érkezett a mentő, és bevitték a kórházba.
3 óra múlva ébredt csak fel.
-M-mi történt? - kérdezte erőtlenül.
-Mire emlékszel a tegnapi napból? - kérdezte az ápolónő.
-Nem... - mondta.
-Egy lóversenyen voltál, és ráestetek az akadályra. Eltört az egyik lábad, és ezek szerint emlékezet kiesésed is van.
-Mi van Jokerrel??? - kérdezte kétségbeesetten.
-Én arról sajnos nem tudok. - válaszolt a nővér, majd kiment. Behívta Jake szüleit.
-Szia drágám, hogy vagy? - kérdezte az anyja, és kisírt szemeit törölgette.
-Hát ahogy egy baleset után lehetek... nem túl jól. De mi van Jokerrel??
-Az egyik lába megsérült, de nem súlyos... de egy ideig biztos nem mehet versenyre, és te sem.
-Hála az égnek akkor nem esett baja...
Pár hét múlva mindketten felépültek.
Isabell épp az iskolából ért haza, amikor látta, hogy az anyja a lépcsőn ül és sír. Oda szalad hozzá és megkérdezi:
-Anya mi a baj?? Mi történt? Miért sírsz? - kérdezte kétségbeesetten.
-A... a... - nyöszörgött.
-Menjünk be, majd ott elmondod. - segítette fel édesanyját.
-Gyere, mossuk meg az arcod.
-Apád... balesetet szenvedett... - nyögte ki végül.
-Miii?? - kiáltotta már könnyezve.
Mindketten elkezdtek zokogni, és szorosan átölelték egymást...
-És... hogy van? Miért nem vagy vele a kórházba? - törölte le könnyeit Isabell.
-Olyan súlyosak voltak a sérülései, hogy nem tudták megmenteni. - csuklott el anyja hangja.
-Nem... ez nem lehet...
Isabell felállt, és az ajtóhoz rohant. Becsapta maga után és a lovarda felé sietett, sírva.
Rögtön Gyömbér boxába ment.
-Ez nem lehet! Nem tudom felfogni hogy apa nincs többé! - ölelte át a lovat.
-El akarok innen menni... - mondta könnyeit törölgetve.
Levett egy kantárt az akasztóról, kihozott egy nyeregalátétet és egy nyerget a tárolóból, felszerelte Gyömbért, majd halkan kiosontak a lovardából. A házukhoz mentek, Isabell beosont hogy elhozzon pár almát, és egy palack vizet. Írt egy levelet anyukájának, hogy tud magára vigyázni, és hogy ne aggódjon érte.
-Indulhatunk... - suttogta.
Gyömbér lelkesen prüszkölt, majd elindult lépésben.
Az ég piros és lila szinekben pompázott, a nap lemenőben volt.
Elég sok ideje mentek már. Kiértek az országútra, és ott mentek tovább. Még nem tudták hova menjenek, céltalanul mentek az út mentén. Egyszer csak megcsörrent Isabell telefonja. Daniel hívta:
-Szia Isa, hallottam mi történt, nagyon sajnálom... de nem szabadott volna elmenned, főleg nem lóháton! - kiabálta a telefonba.
-Szia Dan, nem bírtam ott maradni, minden apára emlékeztetne... el kellett jönnöm. - mondta Isabell, könnyeivel küszködve.
-De mégis hova akarsz menni??
-Nem tudom... majd kitalálom még.
-Utánad megyek.
-Ne gyere... el leszek egyedül is. De... várj... miért akarnál velem jönni?
