Minden, amim volt | rd.

1

— Hölgyem! Kérem, várjon! - hallottam meg egy csilingelő hangot a hátam mögül, a drogériából kifelejövet. – Ezt a kasszánál felejtette, gondoltam hogy visszahozom, biztos fontos. – mosolygott rám egy nagyjából 8 éves, ártatlan, szőke hajú bájos kislány. A bőr, barna színű pénztárcámat nyújtotta felém.

— Jaj, nagyon szépen köszönöm, észre sem vettem hogy ott felejtettem. – enyhültem meg. Az arca piros volt, de a mosolya az páratlan. – Nem tudom hogy mit csináltam volna ha elhagyom. - tettem el a tárcát a táskámba.

— Semmiség, szívesen tettem. Hűűű, nagyon csini a ruhád. Honnan vetted? – kikerekedett szemekkel figyelte a piros szoknyás ruhámat, amit még anyukámtól örököltem évekkel ezelőtt.

— Anyukámtól kaptam. – feleltem visszafogottan, miközben a kezemmel árnyékoltam a szememnek. Különösen napos délután volt.

— Nagyon széép. Ha kinövöd nekem adod? – vigyorgott rám újra, mire óvatos mosolyra húztam a számat. Hogyan lehet valaki ennyire tökéletes és boldog? Jó, értem én, gyerek. Önfeledten éli az életét, és várja hogy felnőjön, mert abban a hittben él, hogy amikor idősebb lesz, akkor minden sokkal jobb, és szabadabb lesz.

— Megígérem. – feleltem, mire a kislány gyengéden megölelt.

— Mi a neved? – kérdezte.

— Maddie.

— Én Sophie vagyok. – mondta.

— Nagyon szép neved van. De most menj vissza a szüleidhez, biztos keresnek már.

— Mindjárt, de előszőr ezt neked szeretném adni. – adott oda nekem egy kicsi, medálos nyakláncot. — Ez az enyém volt, de inkább neked adom, jól fog állni a ruhádhoz. – mutatott rám.

— Egyelek meg köszönöm, biztos hordani fogom. – mosolyottam el ezredjére. Nagyon régóta nem kaptam senkitől se semmit, és lám mit hoz a sors. Egy parkolóban, egy alsós kislány a kezembe nyomja a tárcám, és egy kis, medálos nyakláncot. Mi jöhet még?

— De most sajnos mennem kell. Szia Maddiee. – integetett a kezével, majd futásnak eredt.

— Szia Sophie. – intettem utána.

Mindezek után felegyenesedtem, kisöpörtem a szememből a kósza hajtincseim, miközben jobban szemügyre vettem a nyakláncot. Az ékszeren egy kis 'N' betűs medál lógott. Konkrétan nem tudtam hogy mit jelent, de nem is izgatott annyira, ugyanis nekem ígyis nagyon tetszett.

Miután hazaértem, és kipakoltam a cuccaim, bementem köszönni mamának. Fontos tudni, hogy amióta nem élnek a szüleim, azóta a nagyszülemnél lakok. Hála istennek, mind a ketten egészségesek. A mamám egy megtestesült angyal, a papám meg személyiségileg kiköpött anyukám. Az alatt a 2 év alatt, amikor teljesen magamba zárkóztam, ők még az alatt az idő alatt is megpróbáltak segíteni nekem. Szégyenlem magam, ugyanis sokszor őket hibáztattam anya halála miatt, és sokszor rajtuk vezettem le a stresszt. Nem gondolkodtam.

— Szia Mama, megjöttem. Hogy vagy? – léptem be a hálószobába, ahol mama a megszokott fotelében ült, a kedvenc sorozatát nézve.

— Szia aranyom. – fordult felém. – jól vagyok, csak egy kicsit fáj a lábam.

— Hol van tata? – kérdeztem, miközben felhúztam a redőnyt a sötét szobában.

— Elment kenyérért ha jól tudom. Nem sokára itthon lesz.

— Rendben. Fent leszek a szobámban, ha kellenék, nyugodtan szólj. – szóltam. Mama bólintott, én pedig felbaktattam a lépcsőn egyenesen a szobám felé.

A nap fénye élettel töltötte be a szobám, a sárga fal szinte ragyogott. Az ablakban lévő virágaim újra feléledtek és elkeztek hajtani. Egész télen teljesen kihaltak, bármit is csináltam velük.
A sok gyaloglástól teljesen kifáradtam, ezért gyorsan átvettem egy melegítőt, majd beugrottam az ágyamba.