Én vagyok az

Veszteségek

Nehezen bírom elviselni a csendet. A háború után mindenki örülhetett és fellélegezhetett, hogy nem kísérti minden léptünket egy sikoly vagy jajveszékelés. Én ezekhez már hozzá szoktam. Kezdve az edzésekkel Tsunadéval, amikről senki sem tudott. A küldetésekről Avarrejteken kívül, majd belül, egészen a negyedik ninja háborúig.
Számomra megnyugtató volt, ha körülvettek az emberek. A háborúban, - bár betegesen hangzik- minden egyes fájdalmas nyögés és a zaj azt jelentette, hogy élet van körülöttem. A fájdalom és a háború mindennapjai után  megszűntek ezek a hangok, és csak a csend maradt utánuk.

Mindenki megsérült valahogyan. Mentálisan, fizikailag. Mindenki elvesztette egy szerettét, barátját, családtagját. Mindenki tudja, hogy ezt az űrt, a fájdalmat, a csendet csak a boldogsággal lehet kitölteni. Néha úgy érzem nekem csak a csend maradt...

Egészen addig, amíg 78 nappal az utolsó nagy csatát követően újra meg nem szólalt az a rohadt ébresztő óra az éjjeliszekrényemen. A szemeim felpattantak és felsóhajtottam. A fejemet az idegesítő kis hangforrás irányába fordítottam és rábámultam a vörös számjegyekre. Hajnali négy óra negyven percet mutatott. Két dologban biztos voltam. Még mindig képtelen vagyok négy óránál többet aludni, és még mindig nem bírok rá nézni a vörös színre. Talán új ébresztőórát kellene vennem? Újabb sóhaj mellett végre eljutottam odáig, hogy elgémberedett tagjaimat mozgásra bírjam. Szóval sikeresen felültem és kibámultam a még mindig csillagos égboltra. Éreztem, hogy a tegnapi szem alatti karikáim még jobban belevájták magukat a bőrömbe, ami miatt Naruto is egyre inkább bosszantott. Na, nem a bőrkezelési tanácsaival, hanem azzal, a folyamatos mantrázásával, hogy pihennem kellene.
Mélyen legbelül tudom, hogy igaza van. Hetek óta nem alszom rendesen. Ha őszinte akarok lenni magammal, akkor hónapok óta. Visszatérő rémálmaim vannak és folyton azon stresszelek, hogy hogyan vezessem jól az újonnan felhúzott kórházat és a benne lévő embereket. Minden nap reményt ad, hogy bent vagyok. De ott van a sötét oldala is, amikor oda kell állnom valaki elé, és közölni vele, hogy nem tudtam megmenteni egy hozzátartozóját. Naruto és Ino szerint túl hajszolom magam. Persze tudom, hogy nem lehet mindenkit megmenteni, de ők nem tudják, hogy egy nap talán magamat sem fogom tudni egybe rakni.

Nagyot nyelek és megrázom a fejem. Nem, ezzel senkinek sem segítek. A gondolataimat a lábamnak nyomódó szőrcsomó szakítja meg. Lenézek az új lakótársamra, aki 4 hete költözött be hozzám teljesen hívatlanul. A fekete macska, akinek még mindig nem adtam nevet, érdeklődve helyezte mancsait a lábfejemre, míg értelmes kék szemei engem fürkésznek.

-Éhes vagy? - kérdezem, menet közben, ahogy elindultam a konyhába. A reggeli kávé és a macskám (valamiért már így gondolok rá, bár fogalmam sincs kié lehet) megetetése után gyorsan összekapom magam és elindulok az ajtó irányába. Az ajtó melletti fogasra felakasztott fehér köpenyemre rászáradt pár vérfolt, amik most bélyegként villognak a halvány holdfényben. Bár ezek alig észrevehetően, de ott vannak. Elfordítom a fejem, felkapom a kulcscsomómat és elindulok. Az ajtó nagyot csapódik mögöttem.

Jót tesz a friss levegő, bár még mindig kissé frusztráltnak érzem magam. Beletúrok a hajamba, ahogy szokásos útvonalamat követve odaérek a kórházhoz. Az egyik őrnek biccentve belépek a bejárati ajtón, majd halkan folytatom az utamat az irodám felé. A folyosókon csend honol, hiszen még mindenki alszik, de amúgy sem lenne most kedvem senkivel sem beszélgetni. Amikor bejutok az irodámba fellélegzek és a becsukott ajtónak támaszkodva lehunyom a szemem.

- Gyerünk Sakura! Menni fog!

- Mi fog menni? - jött a kérdés teljesen váratlanul. A döbbenettől lemeredve meredek a hang forrása felé. Egyáltalán nem érzékeltem a jelenlétét vagy a chakráját. Ino értetlenkedve mered rám a székemben gubbasztva, miközben két papírt szorongat a kezében.

-Ino! - felelem sután. -Te meg mit keresel itt? - kérdem, mire felhúzott szemöldökkel mered rám.

- Nem emlékszel? Te mondtad, hogy a kifogyott készlet és állomány feltöltéséhez szükséges listát írjam össze, és küldjem el Tsunadének Kirigakuréba - válaszolja, majd nagyot ásítva leteszi a papírokat a kijelölt kupac tetejére. - De látom, kicsit túl lőttem a célon. Ahogy te is.

Most rajtam a sor az értetlenkedésen. Összevont szemöldökkel vetem le magam az asztalommal szemközt elhelyezett kapanéra és bámulok fel rá. Kicsit furcsa, most ebben a helyzetben, pont a betegek számára kikészített ülő alkalmatosságon helyet foglalni. A saját irodámban. Mielőtt belebonyolódnék a saját gondolataimba, megkérdezem:

- Ezt meg miért mondod? - A kérdésre Ino csak a fejét rázza.

- Sakura! Éjt - nappallá téve dolgozol. Napok óta ki sem mozdulsz és alig beszélsz bárkivel. Szerintem túl sokat dolgozol és az állandó stressz..

-Elég! - csattanok fel magamat is meglepve. A szőke erre furcsamód elhallgat és meredten figyel rám. - Figyelj - kezdek bele -, tudom, hogy azt hiszitek a sok munka miatt vagyok ennyire sresszes, de ez teljesen normális, a kórházat vezetnem kell, és a betegek sem várhatnak - sorolom, bár nekem is csak rossz kifogásnak hangzanak. Ino és Shizune nélkülem is boldogultak már nehezebb helyzetekben, akár napokig is. Ino pillantása szinte a kanapéhoz szögez, majd valami furcsa suhan át az arcán.

- Igazából, nem a betegekről van szó, igaz? - halk, határozott hangon kérdezi.

Fogalmam sincs miért, de könnyek lepik el a szememet, a kezem pedig megremeg. Ino szemei kikerekednek és felpattan a székről.

- Hé, Plakáthomlok! - szinte rohanva kerüli meg a dolgozóasztalomat és vetődik le mellém a kanapéra. Kezeit a vállamra fektetve magához ölel. Bár nálam törik el a mécses ő is megremeg. Egy darabig hallgatunk, időt hagyva, hogy összeszedjem a gondolataim és beszélni tudjak.

- El kell mondanom neked valamit - kezdek bele kissé rekedten a sírástól. - Nem a betegek miatt viselkedem így, hanem magam miatt. - Ino erre zavarodottan távolabb húzódik és az arcomra emeli a tekintetét.

- Magad miatt?

- Igen - felelem nagyot sóhajtva, és közben én is távolabb ülök, a kezeimet összefonva a mellkasom előtt. - Emlékszel, amikor a háború után Sasuke elment, Naruto pedig elkezdte a felkészülést Kakashi sensejjel?

- Persze, akkor kezdtünk el közösen dolgozni a kórház helyreállításán.

- Igen. Akkor kezdődött minden - mondom, majd az ajkaimba harapva lebámulok a kézfejemre. - Nem tudom, hogyan mondhatnám szép szavakkal, szóval nem kertelek - a szemébe nézve mondtam ki azt, ami már hetek óta kínzott - Nem tudom használni a byakugou-t.

Ino szemei hatalmasra kerekedtek.

- Hogy micsoda? - kérdezte, szinte hisztérikusan. Kifakadására valamiért halványan elmosolyodtam.

- Jól hallottad.

- De ez, hogy lehetséges? Tsunade tudja?!

- Nem. És nem is fogja megtudni - néztem rá jelentőségteljesen. Nagyot sóhajtva folytattam: - Fogalmam sincs mi történik velem, de az erőm, néha csak elhagy, a chakra szintem pedig teljesen leredukálódik. Nem tűnik el, egyszerúen csak nem tudok feltöltődni - próbálom magyarázni a legegyszerűbben azt, amit egyelőre még magam sem értek.

Ino habozva néz a homlokomon lévő rombusz alakú jegyre. Teljesen megértem a szkeptikus pillantását. Megérintem a jelet és keserűen elmosolyodom.

- Ez nem azt jelenti, hogy elveszítettem az összes képességemet, de a chakra kontrollom egyszerűen mintha nem is létezne.

- És ez mit jelent? - kérdezi, bár az arckifejezéséből ítélve, már sejti a választ.

- Nem tudok gyógyítani, Ino. Egyszerűen képtelen vagyok rá.
A hangom ennél a pontnál elcsuklik, aztán érzem, ahogy a sós könnyek újra lefolynak az arcomon, miközben ő hihetetlenkedve ölel át. A csend nyomasztóan telepedik ránk, a néma cseppek pedig Ino vállát áztatják.