Én vagyok az

Az út

Nem volt egyedül. Meglepetésemre Neji sétált mellette zsebre vágott kézzel, kiengedett hajjal.
Megkövülten figyeltem a jelenséget, közben Obito elém állt. Igaz, hogy senki sem ismerhetett volna fel, mégis egy ANBU nem sétálgathat csak úgy az utcán, főleg nem nappal. 
Ennyit a feltűnés elkerüléséről. Már kezdtem kétségbe esni, amikor Obito félig felém fordulva halkan annyit mondott:
- Mivel én vagyok a kapitány, ezért, ha azt mondom leléphetsz, akkor próbálj feltűnésmentesen elvegyülni. És keresd meg Rint!
Kapitány? Mielőtt eljutott volna az agyamig, hogy ez mit is jelent, két árnyék vetült ránk.
- Mi dolga van itt az ANBU-k fejének az utcán? - Itachi kellemes, mély tónusú hangja határozottan felénk irányult, ezért mindketten szembefordultunk a két férfival.
Hirtelen összeállt a kép. Ezért van rajtam egyenruha. Obito az ANBU kapitány. De vajon Danzou-val mi a helyzet? Itt nyilván nem ő kapta meg a pozíciót.
Obito kifejezéstelen arccal pillantott az érdeklődőkre, majd egy pár másodperces késéssel egy félmosolyt villantott fel.
- Mióta kell a kapitánynak nem publikus információt kiadnia a kedvenc unokaöccsének? - egyszerre volt kihívó és engesztelő. Ezek szerint kedvelik egymást. 
Itachi erre halkan felnevetett. Te. Jó. Ég. Majd kiesett a szemem a helyéről, úgyhogy hálát adtam az égnek, hogy ismét takarta az arcomat a maszk.
- Isten hozott Obito! Elég gyorsan letudhattad a küldetést, ha már vissza is értél. De most nem ez a lényeg. Egy kicsit kezdenek elszabadulni az indulatok a Hokage irodájában, szóval örülnék egy kis segítségnek - mondta, most komolyra vált hangon.
Tekinte ezután felém villant, de először folytathatta volna Obito közbe vágott.
- Ő az egyik speciális alakulatom új tisztje. Velem marad - hivatalosabb, kimért hangja nem tűrt ellentmondást. 
Itachi egy hosszúnak tűnő pillanatig még engem kémlelt, majd hátat fordítva elindult arra, amerről jöttek. 
- Akkor induljunk.
Így történt, hogy a faluba be sem érve a Hokage íróasztalával szemben találtam magamat egy igen érdekes és díszes férfiakból álló társaság keretében. 
Odaérve meg kellett állapítanom, hogy az egész helyiség ugyan olyan, mint a párja. Kivéve, hogy az íróasztal mögött ülő férfi Namikaze Minato volt. Kihúztam magam. Minden szempontból tiszteltem Naruto édesapját. Rajta kívül még jó pár ember bent tartózkodott. Tsunade, meglepetésemre Orochimaru, Shikamaru az apjával, és Iruka-sensej. 
Lélegezz mélyeket Sakura!
Amikor beléptünk mindannyian elhallgattak és felénk pillantottak. Itachinak igaza volt. Rengeteg papír hevert szana-szét, Minato keresztbefont kézzel ült a székében, láthatóan elég feszülten. Tsunade-sama Orochimaru mellett állt és nagyokat fújtatva hallgatott el.
Végül Obito törte meg a csendet.
- Itt meg mi történt? - kérdezett rá egyenesen. 
Úgy tűnt senki se akar válaszolni, majd Minato a szemeit felnyitva felelt:
- Meg akarják ölni a fiamat.
Fel sem fogtam még a szavait, amikor Tsunade az asztalra csap, aminek következtében az megreped.
- Minato! Nem akarjuk megölni őt, de meg kell fékeznünk azt a bestiát. Van elég bajunk, most ezen kívül is. Ez csak egy ideiglenes megoldás lenne. Értem, hogy az érzelmeid befolyásolnak...
Itachi közbevágott:
- Mi történt Narutoval?
Tsunade merőn rá nézett, de Orochimaru válaszol.
- Majdnem át változott. Több pecsétet is feltört. A héten már harmadjára.
Mindenki elhallgatott. Olyan sokat száguldoztak a gondolataim, hogy ledermedve hallgattam az eseményeket. Még csak meg sem kellett játszanom az érzéketlen anbu tiszt szerepét. Egyszerre éreztem mindent és semmit sem. 
Obito folytatta a beszélgetés fonalát:
- És mégis milyen megoldást javasoltatok?
Minato válaszol:
- A barlang. 
Miféle barlangról beszélnek?
- A fejszobrok alatt? - Itachi szkeptikus hangon szólalt meg. 
- Igen - mondta Minato.
Obito felsóhajtott.
- Akkor el akarjátok szívni a chakráját? És mégis mi a biztosíték, hogy a démonét és nem Narutoét nyomjátok el?
Erre sem válaszol, majd szinte senki egyszerre kezdett el újra beszélni. 
Katasztrofális volt a helyzet. A legmegdöbentőbb, hogy Minato eközben a hajába túrva hallgatta a javaslatokat, érveket és ellenérveket. Nem tudta, mit tegyen. A szívem összeszorult a látványára.
Obito halk hangja áttörte a kakofóniát.
- Hadd nézzük meg a fiút.
Erre szinkronban minden fej felé fordult. 
Tsunade szólt elsőként:
- Teljesen beszámíthatalan. Nem ajánlom, hogy lemenj oda.
Orochimaru néma maradt, ahogy a Narák is. Minato hatlamasat sóhajtva intézte felénk a szavait:
- Megadom az engedélyt. De csak pár percre. 
Obito nem várt másra, gondolom ő is szabadulni akart ebből a bolondok házából. Elindult az ajtó felé, én a sarkában voltam, amikor váratlanul Neji karja lendült elénk. Egész végig csendben volt, most viszont kőkemény hangon mondta:
- Ha elszabadul, neked kell vállalnod a felelősséget. 
Egy pillanatig farkasszemet néztek Obitoval, majd a karját leeresztve félre állt az útból. Ez meg mi volt?  
Az irodából kiérve fel lélegeztem és a fekete hajú mellé érve vártam, hogy mondjon valamit. Hogy elmagyarázza, mégis, mi a fene történt az előbb. 
A szeme sarkából rám nézett, majd a fejét rázva jelezte, hogy nem alkalmas. Egy másodperc múlva megértettem miért. Kiérve az épületből két ANBU jelent meg előttünk. 
- Uram! Várjuk a parancsot! - a gépies hang újfent tudatosította bennem, hogy ki mellett állok. Vajon, hogy került a Gyökér élére? De ami most a legfontosabb. Hogyan jutunk el Narutohoz?
Obito nem habozott:
- Küldjön egy egységet a szokrok alatti rejtekhely környékére, zárják le a területet, a környező épületeket. Aztán két osztag várjon az utasításokra.
- Igen! Uram! 
Azzal mindketten eltűntek. Szólásra nyírt a szám, de Obit nem engedett szóhoz.
- Te nem jöhetsz velem - kijelentés volt. 
- Tessék??! - szedem össze a maradék hangomat. - De...
Felém fordult.
- Ha most velem jössz, mi a biztosíték, hogy kontrollálni tudod magad? Ne feledd, hogy nem tudja, hogy ki vagy! - hangja meggyőző, bár a kétely árnyékai látszanak a szemében. 
Tudom, hogy igaza van, még sem mehet nélkülem. Látnom kell Narutot.
- Itt viszont megvan minden képességem. Miből gondolod, hogy nem tudok segíteni, ha úgy adódik? Végülis ezért hoztál ide, nem? - szánalmas, de kijátszom az utolsó kártyáimat. 
Lehunyja a szemeit, majd komoran bólint.
- Jól van. De előre szólok, nem lesz szép látvány!
Nagyot nyelek a szavaira. 
- Tudom milyen, ha az embernek a démonaival kell szembe néznie.
A hangom magabiztosságot sugallt, de nem lett igazam.
 Nem voltam felkészülve a látványra, ami fogadott.