De Felice - Inizio [ kezdet ] [ÁTÍRT VÁLTOZAT]

§ III. FEJEZET §

Eljött az indulás napja, és én szorongva ülök a magánrepülőnk bőrülésében. Már egészen kicsinek sem szerettem repülőgéppel utazni, egyszerűen amint megemelkedik az a rohadt fémmadár alattunk, elkezd velem forogni a világ és elkap a hányinger. Bár a korán kelést sem szeretem, a repülést még úgysem. Az egyetlen kárpótló dolgot a vattacukorszerű felhők csodaszép látványa nyújtotta. Ámbár csak lebegő víztömegek voltak, olykor egészen ámulatos formákba tudták felvértezni külsejüket. Amikor gyerekek voltunk, Carol az ablakból mutogatva mondta nekem hogy egyes felhők mikre hasonlítanak szerinte. Én persze hiába kerestem azokat bennük, sokszor csak egyszerű pacáknak láttam őket amik lassacskán szertefoszlanak, aztán halványodva eltűnnek. Már szinte tűkön ülve vártam a leszállást. Egyedül Carolina volt az aki velem ellentétben soha nem várta a leszállásokat. Ő egyszerűen imádta még csak a repülés gondolatát is. A magángépünk üléseinek édeskés illatát, a mellettünk húzódó kerek ablakok nyújtotta látványt, és úgy kb. mindent az ilyesfajta utazással kapcsolatban. Szerettem nézni azt az érdeklődő és ámult arckifejezést amit aközben produkált miközben a gép ablakán át szemlélte a fellegi világot. Szerettem hogy mindig minden mozdulatában csakis az őszinteség uralkodott. Tán Ő volt az egyetlen aki mindig őszinte volt velem szemben.

Az úticélunkhoz közeledve, egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam a szorongás. Féltem a változástól, és mindentől ami vele járt. Számomra szinte ismeretlen vidék, idegen emberek, a nekem megszokottól eltérő körülmények. És persze attól is rettegtem, hogy talán minden erőfeszítésem hiába való lesz, mert Alfredo mellett számomra nincs boldogság. Hogy egy kiégett maffia feleség leszek, akivel a férje csak akkor fog foglalkozni, amikor a látszat fenntartása miatt muszáj neki. Hogy olyan leszek mint a nővérem. Talán az összes közül ennek a gondolata rémisztett meg a legjobban.

Hirtelen megéreztem azt a számomra utálatos érzést, aminél mindig meg kellett kapaszkodnom az ülésem karjaiban, és szorosan le kellett hunynom a szemeim. Ereszkedni kezdtünk. Ilyenkor mindig elfog az ijedtségnek az a mellkas szorító érzete. Gyűlöltem ezt az érzést, hiába éltem már át egy csomószor. Végül persze túléltem, és mint akit üldöznek úgy hagytam el a gépet amikor kinyitották az ajtaját.

– Ó föld! Drága föld! – borultam a privát repülőtér talajára. Ekkor hirtelen egy öblös nevetés hangzott fel.

– Amelia az isten szerelmére, állj fel de most azonnal! – mormogta anyám műmosollyal az arcán, miközben a karomat megfogva lábra állított. Mindeközben én folyamatos szemkontaktust tartottam azzal az emberrel, aki az elkövetkezendő években meg fogja keseríteni az életem. Elkapva róla a tekintetem leporoltam magam, kihúztam a hátam, végül pedig dacosan megemeltem az állam, újra felvéve a szemkontaktust Alfredo De Felice-vel. Végül elindultunk a kocsik felé amik mellett ott állt egy másik férfi társaságában. Ha lehet ilyet mondani még férfiasabb lett mint anno tizenkilenc évesen volt. Az akkoriban még csak szálkás testalkata átalakul egy annál izmosabb, és zömökebb testalkattá. Borostás arca még tekintélyesebbé tette kinézetét, dús barna haja pedig ízlésesen hátra fésülve díszelgett feje tetején. Egyedül a szemei nem változtak. Azok még mindig ugyanolyan tengerkéken csillogtak, mint amikor még csak gyerekek voltunk. Egy sötét farmert és inget viselt, aminek felső gombjai nem voltak begombolva, nyakában egy kereszt medálos arany nyaklánc csillogott. Tipikus olasz gengszter megjelenés. Egyszerűen tökéletesnek is lehetne nyilvánítani, ha a lelke romlottsága nem rontana az összképen.