De Felice - Inizio [ kezdet ] [ÁTÍRT VÁLTOZAT]

§ IV. FEJEZET §

A kora nyári hűvös szellő fel-fel libbentette ruhám szoknyáját, ahogy a szőlős földútján sétáltam, és cipőmet levéve élveztem ahogy a poros föld a talpammal újra és újra találkozik. A mostanra már fekete égboltot csak a csillagok fakó fénye világította meg itt ott. A szőlőtőkék sokasága lágy rezdülésekkel jelezte hogy nem élvezi a lassacskán felkelő szél lőkéseit. Vihar készül. Az ég egy hirtelen villámlással, majd egy hatalmas mennydörgéssel támasztotta alá gondolatomat. Talán vissza kéne mennem? Lehet rossz ötlet volt ilyenkor elindulni egyedül...

A szőlővesszők egyre félelmetesebb hangokkal nyugtázták a vihar közeledtét. Aztán még egy villanás, egy fülsüketítő dörgés, és leszakadt az ég. Az esőfüggönyön át szinte semmit nem láttam. A visszatalálásom esélye kb. egyenlő volt a lehetetlennel, de én mégis megpróbáltam. A villámlások egyre sűrűbben cikáztak a fejem fölött, a szél meg csak úgy süvített. Egy váratlan dörgés miatt felsikoltottam majd ijedten rohanni kezdtem. Mezítelen lábaim futás közben felcsapták a sarat lábszáramra és az addigra már csurom vizes ruhám aljára. A villámokban az egyetlen jó dolog az volt hogy ahányszor lecsaptak egy-egy másodperc erejéig megvilágították az utat. Az esővíz patakokban csordogált az egész testemen, a ruhám anyaga teljes egészében a testemhez tapadt. Reszkettem, ami azt eredményezte hogy fogaim vacogva csapódtak egymásnak az így is nehézkes rohanásom közepette. A föld egyre jobban kezdett elázni talpam alatt, így újra és újra bele ragasztva lábaim a sárba. Már nem is tudom hogy mióta futottam, mire végre találtam kiutat ebből az átkozott rengetegből. Szerencsétlenségemre az egyik fordulónál megcsúsztam és hasra estem. A cipőimet már egy jó ideje elhagyhattam ugyanis nem voltak a  kezeimben. Feltápászkodva próbáltam tovább futni de minden lépésnél egyre jobban éreztem hogy már nem kapok levegőt és fájdalom hasít minden egyes porcikámba. Nem tudom hogy mi vezérelt arra, hogy pont abban a szent pillanatban hátra forduljak, de hálát adok az égnek hogy megtettem.

Ahogy az égen mégegyszer végig cikázott egy, a többihez hasonló, fénycsóva és bevilágította a szőlős folyosóját, egy emberi alakot véltem felfedezni ahogy éppen felém tart. És az arckifejezése egyáltalán nem olyan volt mintha épp a segítségemre sietne. Nem volt időm lesokkolni, szaladni kezdtem.

– Hé, gyere vissza kislány! Nem foglak bántani! Csak egy kicsi játszadozunk! – hallottam magam mögül mély rekedtes hangját, ami még a kinézeténél is jobban megrémített.

Úgy futottam mint még soha eddigi életemben, de még ez is kevés volt. Amikor már a kijárattól pár méterre jártam, a derekamnál megragadva visszarántott.

– Segítség!! – kiáltottam kétségbeesetten, mire egyik kezével befogta a számat, a másikkal pedig magához szorított.

– Ó szépségem, rajtad már senki sem fog segíteni. – hajolt közel, hozzám dörgölve borostás arcát. – Most pedig mókázzunk egy kicsit... – kezdett el visszarángatni a szőlős belsejébe. Próbáltam lerázni kezét magamról de a rángatózásom ellenére sem sikerült. A hangszálaim már sajogtak a hiába való üvöltözéstől amik érthetetlen katyvaszként hatottak a befogott szám által.