Rất tiếc! Hình ảnh này không tuân theo hướng dẫn nội dung. Để tiếp tục đăng tải, vui lòng xóa hoặc tải lên một hình ảnh khác.
━─┉┈◈◉◈┈┉─━
Megint a már rendszeressé váló, mégis megszokhatatlan léptek zaja zökkentette ki álmainak édes zegzugából. Egy analóg, antik óra lógott a falon, melyre most felpillantott. Sötét volt még kinn, a holdak fénye világított be az erkély tejfehér függönyein csupán. Ebben az elmaszatolt tájképben is tökéletesen látta a fekete mutatók állását a díszes lapon. Négy óra harminckét perc. Prüszkölt egyet, s a párnát dühösen a fejére rántotta. Átkozta a herceget, amiért ilyen korán, vagy éppenséggel későn még kinn császkál, de legalább az megnyugtatta – örült neki –, hogy nem hozzá jött be ismét. Furcsa érzés futott végig gerincén, amikor bőrének lágy tapintására gondolt.
Az ember elsőre nem is akarja megérinteni... talán csak egy kicsit, de akkor húzza vissza kezét a felismerés szent angyala, amikor minden rémhír visszacseng fejében Lokiról, Asgard hercegéről. Rémhír... soha egy alattvaló sem magasztalta és dicsérte az őrült herceget, az audienciát is csak akkor kérték, ha felettébb életbevágó fontosságú helyzet állt fenn. Ennek ellenére Saffie gondolatai csak a tengerzöld szempár és a fekete hajzuhatag körül forogtak. Gyilkos volt, ő is annak látta, könyörtelen kígyónak... de mégsem félt tőle. Nem tántorodott meg a vehemens, villogó tekintetétől, amikor dühében előrántja fegyverét, nem lábadt könnybe szeme és nem remegett lába, amikor ereje teljéből üvölt. Ő maga is kicsit őrült lehetett talán. Nem is lepődött volna meg. A másik oldalára fordult át, de nem tért már álom a szemére. Motoszkáltak, kaparásztak fejében a gondolatok, s akárhányszor bágyadt el, mohó, forró eszméi mindig felébresztették. Ördögnek tartotta most őket, gonosz, kicsi kis kócos, aranyfürtös démonoknak, akik rágcsálták agytekervényeit a lehetetlen ideákkal, és fáradtsága ellenére nem hagyták pihenni.
Hideg talpait méginkább fagyasztotta a rideg márványlapokkal fedett lépcső. Keze végigsiklott a finoman faragott korláton, miközben a szalonba sétált. A herceg szobájának ajtaja csukva volt, mögüle egy apró neszt sem hallott, amikor elsétált előtte, s ezért most teljes nyugalommal tért be a nagy szalonba. A közepén pihenő asztalon most nem állt gyümölcs a kosárban, s a széles erkély elé zöldes függönyök voltak húzva, hogy félhomályt teremtsenek a helységben. Még ezeken keresztül is beszűrődött a két hold fénye, de a csillagköd ragyogását vázlatosan lehetett látni csak. Ügyelt rá, nehogy kislábujja fájdalmas találkozást műveljen a kör alakú asztal oroszlánkarmos lábával, miközben a zongora felé vette az irányt. Nem akart játszani rajta, egyszerűen csak csábította a hangszer. Fel szerette volna hajtani a spalettát, s ujjait végigfuttatni az elefántcsont-ében billentyűzeten. Néhányat le szeretett volna ütni, miközben olyan komor tekintettel akarta figyelni őket, mint Liszt Ferenc, vagy Beethoven, mialatt a legnagyobb műveiket megalkották. Ahogyan finoman helyet foglalt a bársonypárnás, rövid padocskán, megköszörülte torkát és felhajtotta a klaviatúrát védő faburkolatot. Nyekergett egy picit a zsanér, de ez megmosolyogtatta. Ujjait a billentyűzetre futtatta, végigtekintett a hosszú soron, s a végén szemöldökét furcsállóan összehúzta. A környezettől nem idegen igaz, de számára ismeretlen papírköteget fedezett fel. A herceg szokott olvasni, ezt sosem titkolta eddig. Nem is tudná a két hatalmas, könyvekkel megtömött polcos szekrényt nagyon elrejteni, melyek a lépcsők mentén húzódnak és keretbe zárják az erkély kijáratát. Ismerte a legtöbb könyvet és dokumentumot, amit Loki gyakorta forgatott, hiszen lépten-nyomon ott hagyta őket a kanapén, vagy az asztalon, esetleg a zongora tetején, ha úgy adódott... de ezeket a nyúzottnak festő papírosokat még sosem látta. Az édesanyja mindig is olyan leánynak nevelte, aki tiszteletben tartja mások magánügyeit, de most valamiért a kis kócos szőke démonok a fejében nem hagyták nyugodni. Egy óvatos mozdulattal közelebb csusszant a zongora klaviatúrájának távolabbi végébe és kezébe fogta a paksamétát. Vastag volt viszonylag, szélei foszlottak már, jól láthatóan sokat volt forgatva. Egymástól szabad papírosok, rendszertelenül, hetykén összeforgatva. A fejjel lefelé forgatott paksamétát megfordította és nyurga kézírással találta magát szemben. Barna szemei cikáztak a sorok között, s miközben egyre elmerült közöttük, ajkaira mosoly szaladt.
