𝚃𝚊𝚕á𝚕𝚔𝚘𝚣á𝚜 𝚎𝚐𝚢 ő𝚛ü𝚕𝚝 𝚑𝚎𝚛𝚌𝚎𝚐𝚐𝚎𝚕 | 𝐋𝐎𝐊𝐈

𝟗. 𝙰 𝚐𝚢𝚎𝚗𝚐𝚎𝚜é𝚐 𝚙𝚒𝚕𝚕𝚊𝚗𝚊𝚝𝚊

Ütemesen lépett a pej kanca, s a leány erősebben megszorította barna gyeplőjét. A bőrhöz lágyan simult keze, ezt pedig most ismét oly valóságosnak érezte, hogy már szinte képes volt elhinni. A ló leszegte fejét, megfeszítette zabláját és prüszkölt egyet. Saffie egyre csak a kezén mosolygó topázgyűrűt nézte, s rajta a kilenc csillogó kicsike virágot. Tekintetét ekkor az előtte léptető fehér csődörre kapta és a rajta ülő férfira. Széles háta, keskeny csípője ritmusosan ringott a ló hátán, lábai feszületlenül lógtak a ló oldalánál. Nem szorult rá, meg sem rúgta erősebben, csak hagyta a csődörnek, hogy legjobb belátása szerint lépjen.
– Miért pont fehér ló? – Saffie gyorsította a pej kancát, s felzárkózott Loki mellé.
A herceg elmosolyodott, de nem nézett a lányra. Ahogyan fejét lehajtotta, hullámos, hollófekete tincsei arcába hulltak, aztán mikor ismét felszegte, a nyári szellőben vidáman libbentek hátra. – Most ehhez volt kedvem.
Saffie körzött bokájával, s megfeszítette izmait. Jól esett neki a lovaglás, hiszen idejét nem tudja mikor ült utoljára lóháton. Kellemes, bizsergő érzés járta át lábait, miközben nyújtózkodott, s még a kantárszárakat is ellökte magától. A magasba nyújtotta karjait, és jólesően hátrébb dőlt a pej hátán.
Loki vigyázva sandított a leányra.
Félt talán, hogy észreveszi, s nem igen akarta, hogy bármiféle jelét adja vonzódásának ismét.
– Ha valamit szeretnél, csak mondd, hercegem – Saffie mosolyogva fordult a férfi felé, mikor ismét összeszedte a gyeplőt és megregulázta a pej kanca lépteit.
A herceg lábai összeszorultak a csődör oldalán. Felkapta nemes fejét a délceg paripa, s elégedetlen prüszköléssel adta tudtára lovasának, hogy nem rajong a feszes séta ötletéért. Hosszú sörénye egyre erősebb ütemekre libbent vaskos nyakán, mely most szép ívbe feszült. Loki erősen tartotta a szárakat, s szabályozta a lovának lépteit. Oly elegáns, kifinomult mozdulatokkal léptetett előre, mintha csak a Bifrösztön vonulna végig egy sikeres hadjárat után a palotába. Arcán sütött a mérhetetlen, hideg elegancia, mely igazából elárulta hercegi mivoltát, s mely most valósággal levette Saffiet lábairól.
Csodálattal, valami őrült áhítattal nézte a délceg férfit.
Ahogyan zöld mentéjén csillogott a gyenge napfény, s alatta fehér bőujjú ingje libegett minden egyes lépés ritmusával, s fekete haja vállát súrolta elegánsan... nem tűnt szörnyetegnek. Nem tűnt őrültnek, a dicső, magasra szegett fejen láthatatlan hercegi korona díszelgett, a maga kimért eleganciájával.
– Na mi az, mit nézel már megint – vetette oda Saffienak a herceg, s a leány megesküdött volna rá, hogy most mosolyt, sőt, vidámságot hallott Loki hangjában.
Saffie elmosolyodott és az ujján pihenő gyűrűt kezdte el nézni. – Semmit, csak tudod... elgondolkodtam rajtad.
– Rajtam? – Loki keze tagadhatatlanul megremegett, amikor a leány kiejtette ezt az egy ártatlan mondatot. Félelem fogta el talán, vagy egy megkönnyebbülés, azt nem tudta még ő maga sem. Talán egyszerre mindkettő.
Saffie bólogatott. Hosszú derekáig leérő fekete hajának egy szélesebb tincse mellkasára csúszott. – Szép ez a gyűrű. Mutatós darab... ha kiszabadulok, félek majd, nehogy ellopják tőlem.
– Odin előtt fog felelni a tolvaj – Loki mélyet sóhajtott, hangja lágy és felettébb érzelmekkel telített volt. Sütött róla, hogy most a gondolatai, minden érzelme s a beszéde tökéletes szinkronban vannak.

A széles folyó mentén ügettek végig. Azúrkék, zavaros, mégis kristálytiszta vizén ragyogott a csillagköd és a nap fénye, s a távolban látszott a Bifröszt és a tizenkét palota csúcsai. Tökéletes panorámát festett eléjük a természet, amikor a szomorúfüzek árnyékában megálltak a lovakkal. Finom, zsenge zöld gyep keretezte a kavicspartos folyót, s előtte a füzek ága mélabúsan lógott bele a tiszta, ragyogó víztükörbe. A kavicsos parton sétált végig, derekáig érő fekete haját bohókásan dobta oldalra, s közben folyton a vizet nézte. Közelebb sietett hozzá, majd leguggolt, haja mellei elé omlott. Egy apró csigát pillantott meg az egyik, tenyerének nagyságához hasonló, lapos kövön kúszni. Érte nyúlt, de mikor megragadta házát, az behúzta szarvait és félve bújt el a leány elől. – Loki! – kiáltotta, s elmosolyodott közben.
A parton a férfi riadtan kapta fel fejét. Nevét hallotta zengeni a távoli hegyekről, s a fákról, azon a dallamos hangon, melyet a nimfákéhoz tudott volna a legjobban hasonlítani. Amint megfordult, látta Saffiet a folyó mellett guggolni. Mélyzöld ruhájának vége belelógott a vízbe, s akármit is talált, izgatottságában még csizmáját lerúgta magáról. A herceg egy furcsa érzést vélt felfedezni feszült mellkasában. Örömmel nézte a leányt, ahogyan matat a vízben, elbűvölte keskeny hátának mozgása, s ennek ellenére széles csípőjén akadt meg szeme leginkább. Maga sem vette észre, ahogyan kintebb oldja a mentéjét, majd a szomorúfűz ágára akasztja a lovak mellé, s komótos, kimért léptekkel indul el a hajadon felé.