¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
━─┉┈◈◉◈┈┉─━
A férfi hollófekete hajába belekapott a borszagot hozó szél. Tengerzöld tekintetét lassan emelte a színes csillagködtől ragyogó égre. Megforgatta kétszer rövid, fekete bőrmarkolatú tőrjét. A kezében volt az a mozdulat. A mozdulat, amivel megszúrja, vagy elvágja valaki torkát elegáns egyszerűséggel, mégis, most nem talált senkin sem fogást. Egyedül állt egy kétszobás, hatalmas magánlakosztály erkélyén, melynek egészét nemes márványból emelték, s a monumentális oszlopai között hajlított acéllapokon tűz égett. A tengerzöld szempár idegesen ugrált, hol a távoli aranytornyokat kémlelte, hol a csillagködös eget. Fejében csak egy dal futott folyamatosan, amit még Midgardon hallott egy kocsmában. Nem szerette különösen sosem azt a típusú zenét, mégis, ez valamiért örökké beleégett agyába. Ökölbe szorított kezét ellazította, szemét lehunyta. A zene egyre csak hangosodott és szinte már az üres falakat, a rideg tüzeket is megtöltötte élettel... rajta kívül mégsem hallotta senki. Ő magának, fejében játszotta újra és újra a szokatlan dallamot, miközben mélyet lélegezve karjait a rideg kőpárkányra csúsztatta. A tőr még mindig jobb keze alatt pihent, a vékony, hosszú ujjak nyugodtan futottak végig a lapján. Kínzó lassúsággal, mély szenvedéllyel cirógatta a rideg tárgyat, arcán egy izom sem rándult, komor, sötét szemöldökei helyükre fagytak, a vékony ajkak egymásnak szorultak. Nyugodtnak hatott, mégis, ha az ember jobban megnézte, látta benne azt a tengernyi elfojtott indulatot. Azokat, amiket csak egy papírvékony gát tartott vissza, hogy teljesen a világra zúduljanak.
Meg sem szólalt a mogorva őr, amikor bezárta az ajtót mögötte. Elprüszkölte a szeméből a fekete, csalafinta tincset és a vállán fentebb húzta viseltes bőrtáskáját. A rövid, oszlopokkal keretezett, nyitott folyosó, amin végighaladt, egy hatalmas nappaliba vezetett. Az ajtóval szemben állt az erkély, melyre ajtó híján minden esetben adott volt a szabad bejárás. Páros lépcsősor vezetett a felső szintre a nappali falának két átellenes falán, ahol jól észrevehetően csak két szoba kapott helyet. Egy az egyik oldalán, a másik vele szemben, a másik oldalán. Megcirógatta a nappali közepén álló, csontból faragott dohányzóasztal peremét, melynek közepében aranytálban friss gyümölcsök álltak. Érintetlen volt mind. Barna tekintetét a mennyezetre emelte. A boltíves plafonon nem díszelgett egy freskó sem, sem istenekről, sem pedig nagy tettekről. Az egész zöldre volt festve. Zöldre, mint a méreg. Méregzöldre. Mint egy kígyó mérge. Az emeletről ismerős dallamot vélt hallani, mely szabadon áramlott az üres nappaliba. Furcsállta is, de nem tudta kinek megjegyezni ezt. Lecsúsztatta a válláról a táskáját, ami peckes koppanással hullott a földre és otthonosan elterült rajta. Érezte, hogy itt van. Érezte a jelenlétét, az ereje betöltötte a szoba éterét. Egy mély levegőt vett. A tücsök is pont így érzi magát, amikor behajítják a tarantula terráriumába. Lassan fordult meg az asztal mellett és szemben találta magát vele. Tengerzöld szempár nézte egész alakját, az a csontos arc elítélően méregette. – Mit keresel itt? – A falak visszaverték karakteres, dallamos hangját. – Ezt kérdezném tőled is, Herceg – vigyorodott el a nő, miközben egyet hátrált a csontból faragott asztal felé. Keze a tál mellé csúszott. – Bár, attól tartok, mindenki tudja a választ. Az alak megremegett. – Anyám igazán küldhetett volna ennél szemrevalóbb játékszert is. A leány felkapta az egyik zöldalmát a tálból és a Herceg felé hajította. Nem rezdült a hajadon arcának egy izma sem, amikor a gyümölcs átrepült a fekete hajú férfi mellkasán és a nappali másik végében álló hosszú ülő elé gurult. – Hol vagy? – Barna szemét ismét körülfuttatta a nagy vadászmezőn. Érezte, ahogyan az alattomos penge éle bohókásan megcirógatja tarkóját. – Ki vagy te? – morogta az alak. Levegővétele szapora volt. A hajadon lassan felemelte két kezét. – Barát, vagy ellenség. A te döntésed. Sebet ejtett a penge a vékony, hamvas bőrön. – Beszélj tisztán! – Attól tartok – elvigyorodott – ha most megölsz, mert meg akarsz, egyedül rohadsz majd itt az életed végéig. Apró, belátásra hajazó sóhaj melegét érezte nyakán, majd azt, ahogyan a penge elkerül bőréről. Hallotta még, ahogyan a tokjába tolja a Herceg a fegyverét. Óvatosan fordult meg a hajadon és csak ekkor találkozott szemtől szemben az ifjabb trónörökössel. Fekete bőrnadrágot és egy méregzöld inget viselt, melynek zsinege ziláltan ki volt oldva. Éjsötét haja kócos volt, válláig ért teljesen, bőre holtfehér és szemei tengerzöldek. Talán okosabban tette volna a tücsök, ha megrémül a póktól, de nem tudott. Nem hatotta meg a tőr hideg hegye, majd az a pengeéles tekintet, mely egyre őt pásztázta. – Elhagytad a szarvaidat, uram – vigyorgott a leány. – Mi a neved? – Az alak keze ökölbe szorult. – Saffie – mosolyogni kezdett. Ringó léptekkel körözött egyet az asztal körül. Élvezte, hogy a borotvapengét megszégyenítő tengerkék szempár követi folyamatosan. A kést az asztalra fektette, hogy a hajadon jól lássa. – Loki. – Tudom – Saffie bólintott egyet. A herceg lassan csatlakozott bele az asztal körülötti táncba. Elegánsan kerülgették a táblát, mint két dögkeselyű és egymást vizsgálták. Mindkét hajzuhatag fekete volt, a férfi alakja karcsú, szálkás, a nőé teltebb, íves csípője ringott minden lépésnél, miközben karjait hátrafonta. A herceg is így tett majd hirtelen megállt. Apró terpeszben biztosította be magát, amikor az asztal másik oldalán álló hajadont nézte ismét. – Mi a bűnöd? – Bűnöm? – Saffie vigyorogni kezdett. – Ha Frigga ide hozott – Loki sóhajtott – azt hiszi, megmentett a haláltól. Öltél? Ingatta a fejét. – Csaltál? Loptál? Felségáruló vagy? – Élnem kellett. Cinikus volt a vigyor, amivel Loki illette a fiatal leányt. – Alig vagy tizenhét. – Tizenhét évesen tudtommal te, uram, majdnem megölted a bátyádat. A pók méregfoga, a penge egy szempillantás alatt feszült ismét Saffie torkának. Nyelt egyet, de nem mutatta különös jelét a félelemnek, sem a megalázkodás akaratának. – Nem vagyok éppen a legjobb hangulatomban – acsarogta a herceg – gond nélkül elvágom a torkodat. Sőt – elvigyorodott, szemét összehúzta – még örömmel is teszem. Saffie bólintott. – Ehhez értesz, uram. Loki keze megremegett és elvonta a leány torkától a kését. – Nem kötelező itt lenned, gondolom – mérhetetlen undor sütött arckifejezéséről, amikor ismét az asztalra tette a fegyvert. – Nem vagyok önkéntes jellem – reagált Saffie – valóban, most sem jókedvemből jöttem ide. – Ahogy én sem – Loki gyanúsan nyájas volt. Saffie felvonta egyik szemöldökét és végigpásztázta Loki testét. – Önkényes, inkább. Prüszkölt a herceg, arcára komor grimasz ugrott. – Ne rendezkedj tartós maradásra. – Sosem.
Saffie leült a nagy franciaágyra, ami a szobájának közepén állt. Hermelinprémmel szegett szatén ágytakaró fedte el a puha, fekete ágyneműt, a garnisról zöld függöny lógott, az ablakok és az erkély előtti sötétítők is zöldek voltak. Minden igazából a fekete, a szürke és a méreg- vagy a mentazöld színeiben pompázott. A herceg igen kényes lehet a szép színekre, gondolta magában a hajadon. Az ágyon ülve kicipzározta a viseltes táskáját és kihúzott belőle egy fekete klasszikus gitárt. Maga elé vette, lábát feltette az ágy peremére, így alátámasztva a hangszert és karját. Egyszer végigfutottak ujjai a húrokon. Arca grimaszba fordult, majd a halotti csendben hangolni kezdte a hangszert. Volt olyan jó hallása, hogy mindenféle eszközök nélkül kihallotta a jó hangokat. Amikor végzett, Saffie megköszörülte torkát és énekelni kezdett. Nem szerette különösen a Limp Bizkitet, most mégis a Behind blue eyes jött ajkaira. Halálos lelki nyugalommal kezdte el énekelni magának a dalt, miközben léha akkordokkal kísérte. Talán nem fogta fel a helyzet súlyát, vagy talán csak nem érdekelte, hogy egy olyan emberrel van összezárva meghatározatlan időre, aki több száz életet oltott ki hideg vérrel.
Az ajtó lassan tárult ki és szélének a Herceg támaszkodott. Mellkasa előtt összefonta kezét, amikor Saffie felnézett rá. Abbahagyta a gitározást. – Segíthetek? – Zavarsz – morogta a kicsit sem udvarias alak. – A kornyikálásoddal. – Bizonyára botfüled van – Saffie egy skálát játszott a hangszerén. – Ez teljesen tiszta volt. – Hagyd abba – Loki megfordult és elsétált. Még hallotta a lépcsőfordulóból, ahogyan ismét húrjaiba csap az új lakótársa. Minden izmában megfeszült, s mint a sebzett bika, lebaktatott a lépcsőkön. Az erkélyre rohant, hogy ne hallja a dalt, de az mégsem akart halkulni. Visszhangzott a kies, hideg márványfalakon és mintha még a tüzek is énekelték volna.
No one knows what it's like To be the bad man To be the sad man Behind blue eyes And no one knows what it's like To be hated To be fated To telling only lies...
