𝚃𝚊𝚕á𝚕𝚔𝚘𝚣á𝚜 𝚎𝚐𝚢 ő𝚛ü𝚕𝚝 𝚑𝚎𝚛𝚌𝚎𝚐𝚐𝚎𝚕 | 𝐋𝐎𝐊𝐈

𝟔. 𝙷á𝚋𝚘𝚛𝚐ó ó𝚌𝚎á𝚗

– És ezt ismered? – A herceg fekete tincsei mögül sandított a mellette ülő hajadonra. Csontos ujjai melankolikus, lágy dallamot kezdtek el játszani a zongorán. Levegővétele lelassult, ahogyan csak a dallamra figyelt, s egyre jobban elmélyült a kotta sorai között.
Saffie felhúzta bal lábát, rádőlt és úgy hallgatta Loki zongorajátékát. Megrázta fejét, amit a herceg egy féloldalas mosollyal akceptált, s folytatta a Satie-művet.
– Miért tanultál meg zongorázni? – Oldalra döntötte fejét a lány, s kezét lassan vezette a billentyűkre.
A feketehajú herceg kezei lassítottak a játékon, aztán teljesen megálltak, amikor Saffie ujjai bársonyosan simítottak végig kézfején. – Túl sokat tapogatózol – mormogta halkan.
– Zavar? – A leány ujjaival játszott Loki hideg kézfején. Mosolyogni kezdett, hiszen érezte a herceg feszültségét, melyet szinte már harapni tudott volna, olyannyira betöltötte a levegőt.
Ismét halk morgást hallott. – Szokatlan...
A hajadon elvette kezét Lokiéról, vállat vont közben. Kérdő, tengerkék tekintetbe ütközött, amikor felkapta fejét a herceg nagy kezeiről.

Szokatlan szellő szaladt át a szobán. Saffie szeme megvillant vörösen, amikor a kísérteties borzadás felriasztotta a délutáni pihenőjéből. Nem volt tompa, hiába, hogy most kelt fel, már támadásra készen feszültek meg izmai, amikor átfordult a másik oldalára.
Érezte, hogy egy ismeretlen alak áll az ágyánál. Azt is megmondta kapásból, hogy az öregnek puskapor és levendula illata van, s ekkor már tudta nagyon jól, hogy ki az.
– Kényelmes? – A rekedtes, bölcsnek ható hang megtörte a csöndet.
Saffie mélyet sóhajtott. Lassan ült fel az ágyában, s miközben kissé bozontos, fekete hajkoronáját hátrasimította, az ősz hajú öregre nézett. Tekintete nem tükrözött hatalmas rokonszenvet, de ez Odint nem lepte meg, nem is nagyon bánta igazából.
Látszott a semleges, lenéző tekintetén.
– Loki tudja, hogy itt van?
Odin féloldalas mosolyt engedett vékony ajkaira. – Elbűvölő, ahogyan foglalkozol vele...
Háta mögé font kezekkel állt meg az ágy végében, térdeit a peremének támasztotta. Ezüstszín páncélját egy bíborszínű palást foglalta előkelő keretbe, mely kompozícióhoz tökéletesen illett ezüst hajzuhataga és tiszteletet követelő, zöld félszeme.
Ahogyan Saffie jobban megnézte, még egy szemernyit sem hasonlított rá Loki.
Az öregkirály az erkély felé vette az irányt. Komótos, elegáns léptekkel haladt a bevont függönyök felé, majd, amikor odaért elé, egy határozott mozdulattal szétrántotta őket. A szobába nyomuló napfény elől Saffie karjával takarta szemét és fenyegetően sziszegett, mint a kő alá szorított vipera. Hallotta még Odin visszafogott nevetését, ami felborzolta az idegeit. – Mit keres itt? – morogta a királyának.
– Kicsit nagyobb tiszteletet is mutathatnál felém – utasította az ősz öreg –, elvégre a királyod vagyok.
– Istenem sincs, akkor királyom minek legyen? – Saffie vigyorogva, alattomos folyófűként kúszott ki takarói közül. A komódról elkapta fésűjét, s gyorsan megfésülködött. Egy pillanatra sem vette le tekintetét Odinról, Loki nevelőapjáról. Az öreg férfi oly nyugodtan és oly tiszteletparancsolóan állt a szobában, mintha csak az övé volna... nem is félt Saffietól.
Bár, lehet jobban tette volna.
– Lokiról szerettem volna veled beszélni – kezdett bele monológjába halkan.
Saffie hitetlen, visszafogott nevetést hallatott.
– Mi olyan vicces? – förmedt rá az öregkirály.
Vállvonást kapott válaszul a hollóhajú hajadontól. A szekrényéhez lépett, majd magára vette a méregzöld szaténköntösét, s még mialatt megkötötte, ismét Odin felé fordult.
– Akárhogyan is nézi az ember, ő a fiam – Asgard ura felsóhajtott. – Nem jó érzés látnom, hogy börtönben sínylődik. Én vagyok a király, felelősséggel tartozom a kilenc világért... de gondolhatod, hogy nem saját akaratomból zártam be Lokit.
– Nem vagyok pap, drága királyom – Saffie megvonta vállát –, fölösleges nálam gyónnia.
Odin ráncos keze az ágy faoszlopára futott. – Legalább minimális empátiát mutathatnál!
Fejét hátrahajtotta és szemének sarkából sandított királyára. – Ezt nem gondolhatja komolyan.
– Ha esetleg Loki megváltoztatná a hozzáállását néhány dologhoz... – Odin először a feketehajú leányra pillantott, de mivel annak szemeiben semmiféle egyetértést nem látott, kénytelen volt elnézni vállai fölött. – Figyeltelek titeket az elmúlt öt napban. Évek óta... most először láttam ennyire nyugodtnak.
– Mégis kétszer az életemre tört.
– Hallgat rád.
A leány szemei vörösen felizzottak. – Nem egy kutya! A te fiad, királyom. Te mondod, hogy fáj neked szenvedni látni őt, mégis most olyan hanggal nyilatkoztál róla, mint egy szelídíteni való nyüves farkasról.
Odin zöld szeme hitetlen villanással méregette a leányt, s egyet hátrébb lépett. Kétségtelenül meglepte Saffie heves reakciója és akármennyire próbálta ezt takargatni, a hajadonnak feltűnt. – Segíts nekem. Tudsz hatni rá... Ha esetleg...
Saffie jobb szemöldöke felszaladt. – Lokira? Acélt kovácsolni fagyos vízben, puszta kézzel könnyebb lenne, királyom.
– Ezesetben – Odin lenyelte haragját, mégis egy apró szikrája kiszaladt vékony ajkai közül. – Próbálkozz azzal. Ha sikerrel jársz, akármelyiket is válaszd, annak pillanatában szabadon engedlek.

A herceg végighúzta ujját a zongora lecsukott spalettájának poros tetején. Érezte a nevelőapja jelenlétét, s hallotta kevély lépteit kiszűrődni a lakótársának szobájából. Utálta már csupán a gondolatot is, hogy Saffie egy szobában tartózkodik vele. Mégis, valami belső hang, valami idegen erő visszatartotta tajtékot hányó haragját.
Megakadályozta azt, hogy sebzett, vad hegyioroszlán módjára felvágtasson a szobába és üvöltözni kezdjen a mostohaapjával.
Zavaró nyugtalanság vette át elméje fölött a hatalmat, miközben a feszült csendre felfigyelt. Eddig tisztán hallotta a lépteket és a lélegzetvételeket, most viszont minden olyan dermesztően némává vált.
– Mit mondott? – mordult fel, amikor meglátta Saffiet a lépcsőn lefelé sétálni. Szíve egy pillanatra megdobbant. Mérges volt. Határtalan erejű harag feszítette mellkasát, ami szemeiben is megjelent, veszett habokat hányó, topázzöld tenger képében.

Saffie lába megremegett, amikor a herceg tarajos hullámokra emlékeztető szemeibe nézett. – Nem lényeges – vágta el azonnal a kibontakozni kívánó beszélgetést.
Loki felmordult. – Mondd el! – Érces üvöltése bezengte az egész márványból emelt szalont. Keze ökölbe szorult, s égető tekintetével egyre csak az előtte álló hajadont méregette. Nem tudott bepillantást nyerni a gondolataiba, akármennyire is akarta, s ez méginkább felidegesítette. Arcán ült a harag, s az ebből ébredő agresszió pusztító vonásai rajzolódtak homlokráncaiban. Mozdult keze egy pillanatra, de aztán maga mellé szorította és továbbá is csak elborult tekintettel nézte a leányt.
Saffie belső remegését felerősítette a velejéig hatoló szempár éles pillantása. Reménytelen sóhajt hallatott, összevonta szemöldökét és gesztenyebarna tekintetével viszonozta a kígyó-herceg elítélő pillantását. – Olyan az íriszed, mint a háborgó óceán. Hurrikánt dédelget, amit csak az az esetlenül összetákolt, rozoga gát, az önbecsülésed tart vissza attól, hogy a világot elmossa.
Loki felmordult.
– Ki ellen küzdesz?! Mondd meg nekem... ha nem tudod, az azt jelenti, hogy megőrültél. Ki az, aki ártott neked? Mondd csak...
– Mindenki! – üvöltötte a fekete oroszlán. – Annyira okosnak hiszed magadat, te utolsó utcai mocskos szajha! – Kezével hanyagul intett Saffie felé. – Semmit sem tudsz rólam! Azt hiszed, hogy ennyi idő alatt képes lennél megismerni engem? Hát tévedsz. – Loki elnémult. Kieresztette öblös hangját, még a márványoszlopok is beleremegtek, miközben visszaverték haragos szitkait.
Saffie megrázta fejét, ajkai résnyire nyíltak szét. Hitetlenül méregette a magából teljesen kifordult férfiút, aki idegesen oda-vissza járkált az elefántcsontból készült dohányzóasztal körül. – Apád még mindig hisz benned.
A herceg lefékezett. Tengerzöld szemét a leányra kapta. – Ő nem az apám – sziszegte.
– Felnevelt.
– Odin egy csaló! – Loki ismét felemelte hangját, még ökölbe szorított kezei is jobban megfeszültek. – Gyáva féreg, aki nem mert lépni a jöttünök ellen és most a lázadások is hidegen hagyjál! Egy ilyen nekem ne legyen atyám!
– Csupán azért mondod ezt, mert Thort jobban szereti, mint téged!
Tudta, hogy hibát követ el. Ezzel a mondattal a halálos ítéletét írta alá, ez pedig javában csak akkor tudatosult benne, amikor Loki határozott léptekkel indult meg feléje.
Minden mozdulata tiszta fenyegetést hordozott magában.
Megragadta a hajadon torkát, s oly erővel szorította össze, mint a kígyó az áldozatának testét.
Torka keservesen roppant a nagy, forró kéz szorítása alatt. Loki háborgó óceántekintetébe nézett, miközben kezeivel a csuklójába mart. A kétségbeesés úgy hatalmasodott el rajta, ahogyan érezte tüdejéből kiszorulni a levegőt. Ősi dal zúgott fülében, értelmetlenül kántáló ének, vérében futott szét és egész testét halálfélő remegés uralta. Szemeibe könnyek szöktek, s hiába próbált, nem tudott levegőt venni.
Erősebben ütötte, szorította a herceg izmos alkarját, körmével mart az ing anyagába, s vergődött, mint egy kicsike nyúl, kinek a vadászhurok vágja nyakát.
Könyörtelen hideget látott most a herceg szemében. Még nem is pislogott, miközben szorította a nyakát, egyre erősebben és erősebben, vékony ajkaira sem mosoly nem szökött, sem fájdalmasan nem rándult meg.
Hideg volt.
Hideg, mint egy hulla teste és mint a könyörtelen északi tél.

Vége.

Saffie készen állt. Elapadtak könnyei, s ahogyan feje egyre nehezebb lett a levegő hiányától, már nem érdekelte a fájdalom és a félelem. Felülkerekedett rajtuk.
Lehunyta szemét és várta az utolsó szorítást.
A herceg keze ekkor elszakadt torkától. A földre lökte az erőtlen hajadont, aki egy fájdalmas hörgés közepette zuhant le a márványpadlózatra.
– Tűnj a szemem elől – Loki hátat fordított a levegőért kapkodó hajadonnak. – Látni sem akarlak. Holnap eltűnsz innen.
Saffie elvigyorodott, miközben letörölte szájának széléről a kicsorduló vasízű vércseppet. – Ez nem az én döntésem...
– Ha reggel az ágyadban talállak, megöllek.