Best Friends Forever! /szünet/

8. Jázmin&Adél

Adél

- Halló? - kérdeztem álmos hangon.
- Adél, óriási hírem van! - visított a telefonba Jázmin. - Nem ér rá emberibb időpontban? Hajnali... fél három van - néztem meg az időt.
- Nem tudok addig várni!
- Oké, mondd - sóhajtottam, majd a párnámba fúrtam a fejem. - Andris megcsókolt!
- Mi van?! - a hír hallatán azonnal kiment az álom a szemeimből. Jázmin pedig töviről hegyire elmesélte, hogy Andris bement hozzá a virágboltba, kért egy csokrot randira, de azt nem mondta, hogy őt viszi el, majd Jázmin munka végén szembesült a ténnyel, aztán sétáltak végül Andris lekapta a kapualjban és járni kezdtek. - Ha ez mind órákkal ezelőtt történt, akkor miért hajnalban kell értesüljek erről?! - durciztam be. - Mert anyával beszéltük ki ezt, de legközelebb áthívlak téged is pletyizni.
- Ajánlom is! - nevettem, mire lépteket hallottam és apám nője Magdi nyitott be a szobámba. - Nem lehetne halkabban?
- Nem lehetne, hogy lelépsz? - vágtam rá csípőből, mire Jázmin a vonal végén felnevetett. Igen, tudta, hogy milyen "jó" viszonyban állok a nevelőanyámmal, mondjuk ő is utálta. Magdi, csak a szemét forgatva csukta be maga mögött az ajtót. - Mit csinált? Mondd már! - kíváncsiskodott Jázmin.
- Csak a szemét forgatta - tájékoztattam. - Apukád mikor fogja kidobni szerinted?
- Soha - dőltem hanyatt az ágyamon.
- Legalább valami normálisabb nőt talált volna - sóhajtotta. A szüleim már öt éve elváltak és mi megpróbáltuk összeboronálni Ercsi nénivel (Jázmin anyukájával), de egyikük se akart hallani a dologról, érthető okok miatt. Ercsi néni még szomorú volt Jázmin apja miatt, apa pedig nem szeretett volna anya barátnőjével összejönni. Anyával szoktunk még találkozni néha napján, de már nem olyan sűrűn, mint régen.
- Hányszor mondtam már ezt - válaszoltam Jázminnak.
- Hagylak aludni, oké?
- Jó - bólintottam, habár ezt ő nem láthatta. - Jó éjt!
- Neked is! - ezzel bontottam a hívást és a plafont bámultam tovább, míg nem elnyomott az álom.