Best Friends Forever! /szünet/

16. Jázmin&Adél

Jázmin

Vidáman játszottam a szobámban a babáimmal. Apa vigyázott rám, míg anya dolgozott. Egyszercsak valami fura hangot hallottam. Mintha felborult volna egy szék. Felálltam a földről, ahol eddig ültem, és kimentem a konyhába. Nem volt ott senki. Az összes ajtó mögé benéztem, de anyuék szobáját hagytam utoljára. Lassan benyitottam és megláttam egy felborult széket, ami felett apa lebegett lehunyt szemekkel. - Apa, gyere le onnan! - szóltam neki, de nem válaszolt.
- Apu? Apu gyere már le! Ez nem vicces! - mentem oda hozzá, de csak tovább lebegett. Feljebb néztem, és láttam, hogy egy kötél van a nyakánál.
- Apa, miért lógsz ott? - kérdeztem félve, de továbbra se válaszolt.
- Apu! Kérlek gyere már le! Félek! - néztem rá könnyezve, de nem reagált semmit. Könnyes szemekkel mentem ki a lakásból, és bekopogtam a szomszéd nénihez, aki akkor vigyázott rám, ha mindketten dolgoznak. Nem kellett sokáig várjak, mert gyorsan ajtót nyitott. - Szervusz, Jázminka! Mi a baj? - kérdezte a könnyes arcomat látva.
- Apa lebeg, és nem akar lejönni a kötélről - szipogtam, mire az arca egy pillanat alatt fal fehér lett. - Tibi! Gyere gyorsan! - szólt be a fiának, mire ő azonnal ott termett. - Mi a baj?
- Baj van Jázminéknál! Gyere aranyom! - fogta meg a kezem, és visszamentünk a lakásunkba. Bevezettem őket anyuék szobájába, mire Irénke néni felsikoltott. - Uram teremtőm! Tibi hívd a mentőket, de most azonnal!
- Mié... - kezdte volna, de nem fejezte be a mondatot, mikor meglátta apát.
- Anya, vidd át Jázmint a szobájába! - szólt az anyukájára, aki tette amit kért Tibi. - Gyere picikém - vezetett át a szobámba. - Ugye le fog szállni onnan? A mentős bácsikra hallgatni fog? - kérdeztem reménykedve. Irénke néni szomorú mosollyal nézett rám.
- Olyan fiatal vagy még, Jázmin - simította meg az arcom. - És már most szembe kellett nézned a fájdalommal és az elmúlással - suttogta. Nem értettem, hogy miért mondta ezt, hisz apa biztos csak alszik és felfog ébredni. Tíz perccel később idegenek hangját hallottam. Leszálltam az ágyról és kirohantam az ajtón. Irénke néni próbált visszafogni, de nem tudott. A bácsik levették apát a kötélről. Az egyikük felém nézett. - Apa felfog ébredni... ugye? - kérdeztem az ajtóban állva. A bácsi mélyet sóhajtott és leguggolt hozzám. - Sajnálom, de az apukád, már nem fog többé felkelni - fogta meg a vállamat. A könnyeim eleredtek. - Nem, az nem lehet! Fel fog ébredni! Tudom! - kiabáltam sírva.
- Kérsz egy kis kakaót? - kérdezte Irénke néni. - Nem! Én az apukámat akarom! Azt akarom, hogy felkeljen és megöleljen! - ültem le a földre sírva.
- AZ APUKÁMAT AKAROM!! - bőgtem. Az egyik bácsi a táskájában kutatott, majd kaptam egy szurit, ami fáj és mégjobban sírtam. Azonban lassan kezdtem elálmosodni. - Kapott egy kis nyugtatót. Hívja fel az édesanyját, hogy siessen haza - hallottam halkan a mentős bácsi hangját aztán elaludtam.