@Hamsty_and_friends
Midoriya Izuku. A barátságunknak nevezett kapcsolat még az alsó középiskolában kezdődött. A legelső találkozásunk a kis brokkoli első öngyilkossági kisérletével egy időre tehető. Mivel nem volt képessége Dekut gyakran zaklatták az iskolában, ami természetesen nem tett jót az amúgy is kevés önbizalmának. Az utolsó csepp a pohárba az volt amikor Kacchan azt javasolta neki, hogy próbálja meg, hátha amikor újjászület képessége lesz majd. Ezek után Deku felmászott a tetőre, tettvággyal, hogy majd most véget vet az életének. "Balszerencséjére" én is éppen ezen gondolkodva ültem a tetőn.
- Te meg mit csinálsz itt /Név/-chan?
- Semmi különöset Midoriya-kun, épp azon gondolkodtam miként vessek véget az életemnek. Hát te mi járatban?
- Hát az igazat megvallva én is hasonló céllal érkeztem.
Jelentette ki majd leült mellém és beszélgetni kezdtünk. Ezek után rendszeresen találkoztunk a tetőn, hogy lelket öntsünk a másikba. Mindig ott voltunk egymásnak. Majd kezdetét vette a nyári szünet. Hihetetlen de még ekkor is rendszeresen beszélgettünk, bár Izukunak gyakran más dolga is akadt. A közelében valahogy mindig mindent pozitívnak láttam, és elszállt minden gondom. A nyár végén felvették a U.A. hőstagozatára. Olyan boldog volt. Még sosem láttam ilyennek. A rengeteg tanulás és plusz feladat ellenére is rendszeresen beszélgettünk, és találkoztunk élőben. Egy ideje persze már jóval többet éreztem iránta mint barátságot, de féltem a reakciójától, és az érzés hatásától a barátságunkra.
Péntek reggel a vekker helyett a telefonom csengőhangjára ébredtem. Deku volt. Gyorsan felültem, majd a legkipihentebb, és energikusabb hangomon beleszóltam a telefonba.
- Szia Deku-kun! Mi a helyzet?
- Halló, /Név/ -chan, ne haragudj hogy ilyen korán hívlak, csak a hétvégén úgy sincs tanítás, és hát meg akartam kérdezni lenne-e kedved találkozni, szereztem két jegyet a/az /Kedvenc bandád/ koncertjére!
- Deku- kun, te egy angyal vagy, persze hogy lenne kedvem elmenni veled, nincs is jobb mint a legjobb barátommal szórakozni a hétvégén!
- Ha esetleg érted megyek holnap este hatra az megfelel?
- Persze, már alig várom! Addig is vigyázz magadra!
- Te is /Név/ -chan! Szia!
- Szia!
A nap hátralevő része azzal telt, hogy végig azon járt az agyam, miről fogok beszélgetni a kis zöld brokkolival, vagy mit fogok felvenni, esetleg, hogy elmondjam-e neki mit érzek. Szerencsére hamar hazaértem, majd több mint 3 óra civódás után mindent előkészítettem a holnapi napra.
Természetesen majdnem 1 órával hamarabb kész voltam mint kellett volna, de szerencsémre Deku is hamarabb jött így még bőven tudtunk beszélgetni és maradt időnk tenni egy kis kitérőt a kedvenc parkunkhoz. A koncert eszméletlenül tetszett, bár lehet hogy a lovagomnak kicsit hangos volt, és túlzsúfolt, de amikor rápillantottam mindig igyekezett mosolyogni. A koncert nagyon későn ért véget, így már eléggé besötétedett, a kisérőm pedig gálánsan felajánlotta, na jó inkább kijelentette, hogy hazakísér. Épp elmélyülten beszélgettünk valamiről, amikor egy csapat kicsit sem szomjas egyén az utunkat állta.
- Na, ti borsószemek, adjátok a pénzeteket!
- Ja, de megteszi a mobilotok, meg a táskátok is!
Hallatszott egy hang mögülünk is.
- Hagyjatok minket békén! Különben kénytelenek leszünk erőszakot alkalmazni!
Jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Deku.
- Nézd csak, hogy kinyílt a csipája ennek a zöldfejű rohadéknak!
- Mi az öcsi túlteng benned a feromon?
Majd mindkét irányból felénk indultak. Igazándiból rögtön becsuktam a szemem annyira féltem, attól hogy most meghalunk, pedig épp kezdett minden rendbe jönni. De ha már úgyis itt a vég...
- Szeretlek, Deku!
Suttogtam. Hangos ütéseket hallottam, majd egy kéz nehezedett a vállamra.
- Most már kinyithatod a szemed, minden rendben. ( ....Hogy miért, mert én itt vagyok!....... bocsi ezt muszáj volt)
Majd felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Miután sikeresen, remegő lábakkal sikerült felállnom és belekarolnom megmentőmbe. Ezután lassan folytattuk a sétánkat hazafelé. Még beszélgettünk minden féléről, azonban egy dolog nem hagyott nyugodni: vajon hallotta amit mondtam neki? Azonban ezen nem gondolkozhattam sokáig, hiszen hazaérkeztem, majd elbúcsúztunk egymástól. Már csak egy hajszálnyi választott el a sírógörcstől amikor Deku az utca sarkáról visszanézett és rám mosolygott.
- Én is téged!
remélem elfogadható lett, igyekeztem
