Akatsuki plusz 5 iskolás lány egyenlő Világuralom

6. Aiko a titokzatos lány

Mielőtt tovább megyünk az eredeti történettel, itt egy kis kiegészítő,ami szükséges lesz, hogy a későbbiekben ne nézzetek érthetetlenül az új szereplőre. 

Akahana Aiko

Az a nap is pontosan olyan álmosnak és unalmasnak ígérkezett, mint a többi. A történelem már a sokadik óránk volt, és Yumi, Mieko, Kita és én csak ültünk, és porosodtunk. A terem túlsó végéből bámultam ki az ablakon, amikor elakadt a lélegzetem. Egy hullaszerű arc nyomta az arcát az üveghez. Először azt hittem, hogy valami szellem – de aztán megláttam, hogy olyan hosszú a nyaka, mintegy zsiráfnak. Kígyószerűen betekergőzött a nyitott ablakon, és Yumi felé vonaglott. Addig azt hittem, csak én látom azt a lényt,de úgy tűnt, tévedtem. Mieko, aki Yumi mellett ült, félénken húzódott hátra a székében, sikítani akart, de nem tudott. Yumi viszont valamennyire még észnél volt, meglengette az egyik könyvét, és a padlóra küldte vele a hosszú nyakú hullafejet.Az keményen koppant a parkettán, és a hozzá tartozó test visszahúzta, ki a szabadba. Yumi felpattant és bezárta az ablakot,miközben az egész osztály őt nézte.
-Ki volt ez? – kérdezte a töri tanár megszeppenve.
-Orochimaru – mondta Yumi.
-Te ismered ezt a férfit?! – kérdezte hüledezve. Bizonyára zavarodottság ült a szemükben, de én nem őket néztem, hanem a szomszéd ház tetejét; valami odavonzotta a tekintetemet, és nem engedte el. A chakráim bizseregtek, és azt súgták, hogy harcoljak, vagy tűnjek el – hiába tűnt úgy, hogy már nincs veszély. A szomszéd tetőn a kémény és a környéke – úgy tűnt –lilulni kezdett. Egyszerűen elszíneződött lilára, mintha füst –lila füst – gomolygott volna körülötte. A füst egyre sűrűsödött, olyan lett, mint a hullámzó kocsonya.Forgott és világított, majd hirtelen kilépett belőle egy narancssárga hajú, fekete ruhás figura. Őt még négy másik követte. Az utolsó, egy vörös hajú elrugaszkodott a tetőről és közvetlenül az ablakpárkányunkon landolt. Mint egy jól nevelt kisfiú, bekopogott, majd hatalmas robbanás rázta meg a termet. A vörös hajú a lökéshullámtól átrepült a tanári asztal fölött, és a fogast feldöntve az asztalom előtt landolt. Egy mozdulatlan pillanatig csend volt, utána viszont mindenki sikítozni kezdett. Az osztálytársaim felpattantak a helyükről, és egymást eltaposva rohantak az ajtó felé. Láttam, hogy a tanárunk a földön fekszik – biztos ellökte a robbanás. A vörös hajú feltápászkodott, és elindult az ablak felé. Legalábbis úgy tűnt, hogy az ablak felé – igazából mást akart. Négy társa közben bemászott az ablakon, és két alakot kezdtek ráncigálni.Hirtelen rádöbbentem, hogy a két alak Yumi és Mieko – ők ültek a legközelebb az ablakhoz, csoda, ha nem sérültek meg, és egyáltalán, mit akarnak tőlük ezek az izék?! Visszaakartam menni, hogy segítsek Miekoéknak, de néhány „segítőkész"osztálytársam kivonszolt a teremből. Hirtelen éles csengőszó hasított a hangzavarba; valaki megszólaltatta a tűzjelzőt. Erre az osztálytermekből, mint az özönvíz, zúdultak ki a gyerekek. A tanárok zavarodottan irányítgatták diákjaikat; kisebb nagyobb sikerrel persze. A tömegben én az ellenkező irányba kezdtem araszolni. Volt egy tervem. Most csak egy ember tudott rajtam segíteni. Azaz Rajtuk. Sandy tudott az ismerőseim közül legügyesebben bánni a chakrák energiájával. Az osztálya a másodikon volt, oda igyekeztem minél hamarabb eljutni. A hömpölygőembertömeg nem vett engem észre; sőt, mintha utat nyitottak volna! A szememet becsuktam, hiszen nem volt szükségem a látásomra. Sandy chakráit érezni lehetett, illetve az energiája már távolról borzolta az ember idegeit. Hirtelen olyan érzésem volt, mintha égnek állna a hajam. Valaki elkapta a karomat és bevonszolt a lányvécébe. Sandy volt az – érezte,hogy keresem.
-Mi történt? – kérdezte, ahogy ránk zárta az ajtót.
-Két osztálytársamat elrabolták... valami lények.
-Milyen lények, Aiko?
-... Nem tudom. Talán... - nem voltam biztos benne, de végül is nemvolt lehetetlen... - Talán egy másik dimenzióból jöttek...
-Melyikből? – kérdezte mohón. Tehát nem tartotta butaságnak az ötletemet! De volt egy kis gond...
-Nem tudom...
-Hát azt nem csodálom. Rengeteg dimenzió van.
-Kéne egy portál! – mondtam, nem kertelve tovább.
-Nem rossz ötlet – mondta elgondolkodva. – Kéne valami tárgy vagy anyag a másik dimenzióból.
-Talán a teremben van valami.
-Melyik teremben? – értetlenkedett.
-Hát az osztályunkban, hol máshol?!
-Nem ők az egyetlenek! – mondta sejtelmes, ijesztő hangon.
-Mi? – fogalmam sem volt, miről beszél, de volt egy olyan érzésem,hogy nem is akarom megtudni.
-Két másik lányt is elraboltak az iskolából, és még egyet egy másik gimnáziumból.
-De hát miért? A francba, tuti, hogy ez csak egy álom!
-Ezekre én nem válaszolhatok, de sietnünk kell. A rendőrség úgy fogja gondolni, hogy emberrablás, perceken belül itt lehetnek. A ti termetek van a legközelebb.
-Jó. Megyek – mondtam, és kiléptem a szűk mosdóból.Végigrohantam a lépcsőkön és a folyosókon, és biztos elbűvölt volna, hogy kong a léptem az üres iskolában, ha nem lettem volna olyan ideges. A termünk úgy nézett ki, mintha valami természeti katasztrófa söpört volna végig rajta. A padok és a székek egymás hátán hevertek, feldöntve. Több ablak betört, az pedig, ami berobbant,teljesen hiányzott a falból. Miekoék asztala ketté volt törve,úgy hevert a padlón. Odasétáltam Yumi táskájához. Úgy tűnt, az viszonylag épen maradt.Kibámultam a lyukon a szomszéd tetőre, ahol már nyoma sem volt a lila füstnek. Végigfuttattam az ujjaim a megmaradt fal egy darabján. A robbanás széle elég érdes volt, volt rá esély, hogy az egyik valami ruhája beleakadt. A fűtőtest gyászos maradványain valóban ott lógott egy fura szövetdarab: kicsit kisebb volt, mint a tenyerem, a közepén végigfutott egy fehér csík, és a csík egyik oldalán fekete, a másikon vörös volt. Biztos voltam benne, hogy egyik osztálytársamon sem volt sem ilyen, sem ehhez hasonlóruha; ergó az egyik izéhez tartozott. Igazából nem mondhatom, hogy fogalmam sem volt róla, kik voltak ezek a fura figurák. Láttam már őket, illetve az arcképüket; Mieko és Yumi füzeteiben. Állandóan ilyesmiket rajzoltak. Úgy gondoltam, egy kis okosítás nem jöhet rosszul. Átnéztem Mieko táskáját, hátha találok valami hasznos infót a lényekről.Szerencsém volt: találtam egy zöld borítós füzetet, aminek az eleje tele volt írva japán betűkkel. Belelapoztam, és megláttam a színes és a grafit rajzokat róluk. Harciasan becsaptam, és visszarohantam a másodikra Sandyhez.
-Sikerült? – kérdezte izgatottan. Átnyújtottam neki a ruhacafatot.
-Igen.-Két kezébe fogta az anyagot, és koncentrálni kezdett. Éreztem, hogy libabőrös lettem az erejétől. Olyasmi történt, mintha miniforgószél kavargott volna körülöttünk, először gyorsulva,majd lassulva. Végül lassan elhalt a szél.
-Segíts! – mondta. – Fogd meg te is ezt a micsodát, és koncentrálj! - Azt tettem, amit mondott. Becsuktam a szemem, és minden erőmmel azon voltam, hogy sikerüljön megnyitni a portált. Hirtelen a szemhéjamon keresztül láttam, ahogy két lila kígyószerű valami áramlott ki Sandy kezéből. A kígyók szájukba fogták a ruhaanyagot, és elvitték tőlünk pár méterre. Ott aztán tekergőzni és vonaglani kezdtek, úgy néztek ki, mintha le akarnák nyelni a ruhadarabot és egymást is. Kinyitottam a szemem, de a portálkezdemény olyan erősen világított, hogy nem tudtam megmondani, végül elnyelték-e egymást a micsodák, vagy csak úgy tűnt. Végül a kígyók egy egyenletesen forgó, ritmusra lüktető kocsonyává olvadtak össze. „Lila füst, mi?" gondoltam. A ritmus, ahogy a fény és a forgás erősödött és gyengült, talán az univerzum szívdobogása, a világegyetem pulzusa. Megigézve bámultam a forgó, villogó, lila zselét, mikor hirtelen magamhoz tértem a kábulatból. Sandy mellettem feküdt a padlón. Megnéztem,még lélegzett, biztos nem esett komoly baja. Valahogy furcsa volt ez az egész. Nem tudtam, mi ébresztett fel, csak azt tudtam biztosan, hogy valami hang. Aztán... Úristen! – gondoltam. Mert a hang a rendőrségi sziréna volt. Egy pillanatra egy rendőr helyébe képzeltem magam, aki ide benyitva talál egy ájult lányt, és egy portált egy másik dimenzióba. Hát, lenne miért magyarázkodnom.Csak remélni tudtam, hogy bezáródik mögöttem, és Sandy nem keveredik bajba. Kezembe vettem a füzetet, és beléptem a kavargó átjáróba. Hirtelen úgy éreztem, mintha elkapott volna egy forgószél, és egyre magasabbra és magasabbra vinne. Fulladoztam,de hiába kapkodtam levegőért; végül is, miért is lenne levegő a dimenziók között?! Aztán,mikor már végképp nem bírtam volna tovább, a szél megszűnt, és zuhanni kezdtem. Nem éreztem túl jól magam, de legalább volt LEVEGŐ! Nagyot sóhajtottam, amikor éreztem, hogy vízbe csobbanok. Kicsit nagyon elegem volt már a strapából. Megpróbáltam a part felé kepeszteni, és nagyon-nagyon reméltem, hogy van is part. Hát nem lenne ciki, ha sikerülne eljutni egy másik dimenzióba, és ott az első mozdulattal belefulladnék egy tengerbe?! Aztán hirtelen, mikor kinyújtottam a kezem, az megakadt valami keményben. Végre!– gondoltam. Elkezdtem kikecmeregni, mikor valaki hirtelen megfogta a karom, és elkezdett kifelé húzni. Hagytam magam, de mégis mit tehettem volna? Arra alig volt erőm, hogy levegőt vegyek, kizárt,hogy egyedül ki tudtam volna mászni. A Titokzatos Idegen elvonszolt a víztől, és oldalra fektetett.Köhögni kezdtem, és azt hiszem, több liter vizet visszaköptem –legalábbis úgy éreztem. Mikor kicsit jobban éreztem magam, kinyitottam a szemem, és felnéztem a megmentőmre... és asszem akkor ájultam el. Én általában az embereken először a szemét nézem meg. És az én jótevőmnek igen érdekes látóberendezése volt. Úgy nézett ki,mintha egy pohár tejbe egy rózsaszirmot dobtak volna.
-Jól vagy? – kérdezte. "Úgy nézek ki, Tejszemű?" – gondoltam, de kimondani már nem tudtam.Azt hiszem, ott, az ájulás határán nem fogtam fel teljesen, mi is volt olyan furcsa a fiúban. Az agyam nem volt képes feldolgozni azt a traumát, amit egy olyan ember okoz, akinek teljesen hiányzik a szembogara és a szivárványhártyája. A Tejszemű aggódó arccal nézett rám, majd minden elsötétült. A következő emlékem az, hogy a földön, vagy egy alacsony ágyon fekszem, egy vékony pléddel betakarva. Párpercig élveztem a mozdulatlanságot, aztán hirtelen felültem.Rögtön megrohant az émelygés, és azt hittem, visszazuhanok, de végül én győztem. Mikor kitisztult a látásom, észrevettem a Tejszeműt, ahogy az ágy végénél ül, és egy furcsa, lapos tőrrel játszik. Ahogy észrevette a mozgást, rám nézett – erre abból jöttem rá, hogy a hófehér szemeiben a halvány rózsaszín foltocska felém fordult.
-Jól vagy? – kérdezte.
-Majdnem – mondtam, és körülnéztem. Az ágy, amin feküdtem, tényleg nem volt túl magas, talán alig 40 cm. Mellette balra egy éjjeliszekrény, jobbra polcok, egy ablak, és még néhány szekrény. Az ágyneműn hófehér huzat volt, talán természetellenesen fehér.Teljesen úgy éreztem magam, mint egy babaházban. A Tejszemű pedig csak úgy ült, mint egy szobor, és várt, hogy kérdezzek.
-Hol vagyok?
-A házunkban.
-Mi történt? – nem tudtam tartalmasabb dolgokat mondani, mert még mindig sanszos volt, hogy kidobom a reggelit.
-Kihúztalak a folyóból, és elájultál. De... azt nem tudom, hogy kerültél oda. - Én tudtam. Valószínűleg a portál innenső vége a víz fölött volt, én meg belepottyantam. Maxi riszpekt, Sandy! Most,hogy megpróbáltam végiggondolni a történteket, hirtelen hiányérzetem támadt.
-A francba! – mondtam. – Mieko füzete! - A Tejszemű várakozóan nézett rám. Úgy tűnt, nem érti, miről beszélek, de láttam rajta, hogy a világért nem kérdezne. -Nem volt nálam egy ilyen zöld könyv...?
-De! – mondta, és átnyújtotta, amit kértem. Nem állt fel a székből, csak előrehajolt, de így is elértem. Akkor jöttem rá,hogy talán egy icipicit közelebb van, mint ahogy azt én szeretném. Elvettem tőle és belelapoztam. A fedele és a széle egy kicsit megázott,de belül a lapoknak nem lett semmi baja. Grafit és színes rajzok váltogatták egymást, latin és japán betűkkel körülvéve. A legtöbb szót nem értettem, de most nem is vesztegettem időt a megfejtésükre. Annak az izének a képét kerestem, aki kopogott az ablakon, azt a vörös hajút. Mikor végül megtaláltam, a Tejszemű felé fordítottam, és azt mondtam:
-Meg kell találnom ezt a valamit! - Erre elkomorodott, és komolyan nézett rám.
-Miért? – addig azt hittem, úgy körülbelül meg tudom állapítani, mit gondolnak az emberek. De most, ahogy néztem az arcát, és a furcsa szemeit, nem tudtam eldönteni, mit érez.Láttam rajta ijedtséget, félelmet, haragot, és még valamit, ami hasonlított az irigységre. Olyan volt, mint a féltékenység. Húha...
-Elrabolta a barátaimat.
-Hm. – Ennyi?! Csak hümmög arra, hogy... Ilyen mindennapos dolog az emberrablás ebbe a dimenzióban? Kicsit ideges lettem, de nem a Tejszeműre, hanem az egész helyzetre. Olyan valószerűtlen, olyan félelmetes, és óóólyan idegesítő volt!
-Honnan jöttél? – szakította hirtelen félbe az eszmefuttatást.Anyám mindig az eszmefuttatás szót használta a panaszkodásra.
-Hát, azt hosszú lenne elmagyarázni!
-Csak, mert hallottam egy pár érdekes dolgot mostanában...
-Milyen dolgokat? – kérdeztem mohón, és közelebb húzódtam hozzá. -Emberrablásról, és messziről jött idegenekről...
-Nem is sejted, milyen messziről! – sóhajtottam. -Hány embert raboltak el?
-Ötöt – gondolom, mert megbizonyosodott róla, hogy az vagyok, akinek gondol – közelebb hajolt, és lehalkította a hangját -Te tényleg a másik dimenzióból jöttél?
-Igen – bólintottam.
-Mennyire fontosak neked a barátaid?
-Nagyon!
-Akkor bajba' vagy.
-De miért? – nem értettem az összefüggést.
-Nem hiszem, hogy az akatsukisok elengedik őket, harc nélkül.
ÜZEMZAVAR 1.
Háromszor végig kellett gondolnom, mire megértettem az értelmét, de végül nagy nehezen sikerült.
-Mi az az Akatsuki? – kérdeztem.
-Olyan ninják szervezete, akik elhagyták a falujukat.
ÜZEMZAVAR 2.
Ninják?Ninják?! NINJÁK?!?!
-Valami baj van? – kérdezte. Baj? Miért is lenne Baj? Akkor úgy döntöttem, hogy mindegy. Minden mindegy. Sőt, még vicces is!Ebben a dimenzióban ninják rohangásznak fel-alá! Hát ez naaaagyon vicces!
-Nem, nincs! – mondtam mosolyogva. – Mondd csak, sok ninja van itt?
-Igen – felelte, és úgy tűnt, kicsit zavart.
-Hát a mi dimenziónkban nincsenek túl sokan. Sőt! Én még egyet sem láttam! Te is ninja vagy?
-Igen.
-De édes! – mondtam kacagva. Oooolyan vicces! Tejszemű ninja!Tündéri!
-Biztos nincs baj? – kérdezte, de nem válaszoltam, csak nevettem.– Talán aludnod kéne!
-Igen – rebegtem. Szinte fuldokoltam a nevetéstől. Tudtam,hogy akkor jön rám a röhögőgörcs, ha ideges vagyok. És most határozottan ideges voltam... NINJÁK!? A Tejszemű elköszönt és kiment az ajtón. Én bebuktam az ágyba,és próbáltam visszatartani a kuncogássá szelídült idegbajt. Másnapreggel, ahogy felkeltem, mindenre pontosan emlékeztem. Pedig sok embertől hallottam, hogy egy jó alvás után elfelejtik a traumát. Ja.Hát az nem lett volna rossz. A ruhám még mindig vizes volt, és vízinövénydarabok voltak a hajamban, úgyhogy úgy döntöttem, elmegyek zuhanyozni. Aztán lehetséges alternatívaként vagy alszom vagy körülnézek a valamik világában.