Akatsuki plusz 5 iskolás lány egyenlő Világuralom

7. Kumiko avagy a lány aki Hidan rémálma

Figyelem!!! Ez a rész durva szavakat tartalmaz. (Hidan önkifejezése...) nem akarok ezzel kapcsolatban negatív kommenteket olvasni. Én szóltam. Jó szórakozást mert szerintem ez az eddigi legjobb rész a történetben...

Kumiko

Tesióra van...gyűlölöm a tesiórát. Az angolóra után viszont egészen üdítően hatott rám. A szokásos hülyéskedések,pletykálások és poénkodások alatt mindenki átöltözött. Természetesen most is akadt egy-két ember, aki különbféle okoknál fogva, nem kívánt részt venni az órán. Lelkük rajta. Nem érdekelt. Miután végeztünk a bemelegítő futással, a tanár bejelentette, hogy ez a hátra lévő negyven perc a gimnasztika jegyében fog telleni. Ezt rajtam kívül szinte mindenki nehezményezte és heves nemtetszésük jeléül majdnem meglincselték a pöttöm tanárt. Mivel azonban senki nem akart egyest kapni, nagy nehezen nekiláttunk a feladatnak. Én ebben jeleskedtem a leginkább. Lehet hogy nem futottam olyan gyorsan, vagy sokáig, mint mások, és nem is repültem át a termen, ha távol ugrottunk,, de a hajlékonyságom és az erőnlétem tényleg toppon volt. Még dicséretet is kaptam érte. A hajamat, puszta praktikából, felcsatolva hordtam.
- Rendben, elég! És most gyakoroljuk a kézen átfordulást, közismertebb nevén a cigánykereket! – utasította a tanár. Sorba állva, egyesével nekigyürkőztünk. Sokan beígérték a saját és a tanár nyakának kitörését is. Rám került a sor. Nem piszmogtam sokat az egésszel. Borongós volt az idő is, a hangulatom is, gyorsan túl akartam lenni rajta. Lendületet véve az első hármat folyamatosan csináltam, aztán megálltam egy pillanatra, mielőtt újrakezdtem volna. A szemem sarkából villanásnyi mozgást észleltem. Odakaptam a fejem, de semmit sem láttam. „Pedig tutira volt ott valami..." A tanár úr sürgető unszolása hozott vissza a valóságba.
- Na! Csináld már! Haladnánk tovább! Mi az? Elszédültél?
- Nem-nem! Semmi bajom. - azzal újra nekilendültem, és végigmentem a felállított pályán. Érdekes mozgástechnikám volt. Sosem tudtam megtartani az oldalazó vonalat, így a vége felé már szemből lendültem. Az ajtó előtt, karba tett kézzel, támaszkodva vártam, hogy mindenki végigérjen. Ekkor egy újabb sötét árny suhant el az ablak előtt, amire újfent felkaptam a fejem. Bianka, aki közvetlenül mellettem állt szó szerint, és átvitt értelemben is, felfigyelt feszült viselkedésemre, és kérdőre vont. Mivel magam sem tudtam, mi ütött belém, egy vállrándítással ejtettem a témát. Mivel a következő óra matek volt, és dolgozatot írtunk, igyekeztem felöltözni, hogy még legalább egyszer átnézhessem az anyagot. Minden porcikám irtózott a matekdolgozat gondolatától. Iparkodásom az öltözködéssel annyira jól sikerült, hogy elsőként léphettem ki a tesiteremből. Ilyenkor még nincs itt az utánunk következőző osztály, így a lépcső és a terem közti átkötő rész teljesen üres. Azaz csak üresnek kellett volna lennie. Az ajtón kilépve ugyanis hét átkozottul ismerős egyenruhába öltözött hapsi állta el az utamat. Első döbbenetemben, inkább visszaléptem a terembe, becsuktam az ajtót és mély levegőt vettem. Felnéztem és újra kinyitottam az ajtót. A fiúk mindig ott álltak, bár az arcuk egyre kétkedőbb lett. Egyenesen arányosan azzal, ahogy bennem eluralkodott a sikítófrász előszele, és belém ütött a felismerés. "Itt van az Akatsuki...Itt a tesiteremben...az iskolában...a valóságban...Hát persze, mi sem természetesebb." Egyszer csak az egyikük megszólalt.
- Hé kislány! Ha eldöntötted, hogy most ki, vagy be szeretnél menni, talán elmondanánk, miért jöttünk.
- Hallucinálok.
- Lehet. Mit látsz?
- Néhány evolúciós zsákutcát. – kezdtem felbátorodni. Ha beszélgetni lehet velük, talán nem kinyírni jöttek. Egyébként az egyén, akivel traccspartiztam, nem volt más, mint Hidan, az Akatsuki halhatatlan, mocskos szájú rossz fiúja.
- A sértegetéssel nem mész semmire. – dünnyögte a háttérből egy hang, majd a falból kivált egy egészen sajátos kinézetű valaki,...Zetsu. Megráztam a fejemet és kihúztam magam. Ez azért már nekem is sok volt.
- Jézusom! Egyáltalán minek beszélgetek itt?! Ti nem is léteztek! Csak fantáziálok. Nekem matekot kéne tanulnom.
- Szóval azt mondod, nem létezünk? – villant Hidan lila szeme a félhomályban, majd villámgyors mozdulattal megragadta a fekete pulcsimat és a falhoz szorított. Olyan intenzitással, hogy a fejem a falon koppant. – És ez létezik? – közelebb hajolt. – ezt igazinak érzed? – megcsörrent a körbezárt háromszög alakú medál. Akkor végre megelőztem a fáziskésésemet és kapcsoltam, hogy ez itt tényleg a valóság. Ezzel egyidejűleg arra is rájöttem, hogy átkozottul feszélyez a pasas közelsége, így rángatózni kezdtem a kezei közt, aminek eredményeként ismét nekicsapódott a fejem a falnak. Csillagok táncoltak a szemem előtt... kánkánt jártak! Az egyre erősebben szorító kezek tulajdonosát végül Kakuzu vakarta le rólam, mondván: „Nem azért jöttek, hogy végezzenek velem." Szédelegve, kissé bizonytalanul álltam előttük. Mikor végre sikerült úgy megállnom, hogy nem fenyegetett zuhanásveszély, Pein lépett elém. Naná, hogy csak hologram formájában.
- Velünk jössz. – nem kérdezett, tényként közölte.
- A többiek mindjárt kijönnek. Nem slisszolhattok ki észrevétlenül.
- Milyen igaz!...Itachi! Zetsu! Intézzétek el őket! – „Mi?! Ne! Zetsu-t ne!!! – megpróbáltam visszafordulni, és figyelmeztetni a többieket,de meg sem bírtam mozdulni. Egész testemet vékony indák hada fogta körül és olyan szorosan. Hogy minden levegő kiszorult a tüdőmből.
- Kakuzu! Engedj el! Eressz már el! Ne! – bent egy pillanatig néma csönd volt, majd kitört az eszetlen röhögés. „Min röhögnek?" Ám ez az állapot sem tartott soká. Pillanatokon belül rémült sikoltozás és kisebb dulakodás hangjai szűrődtek ki, majd három perc múlva ismét csend. Térdre estem. Bár nem kedveltem az osztályomat, voltak köztük a szívemnek kedves emberek is. Az ajtó lassan feltárult és belőlem kitört egy artikulálatlan sikoly. Mindenki eszméletlenül hevert a padlón. Az egyetlen dolog, ami megnyugvásra adhatott okot, az az volt , hogy nem láttam sehol vért. Itachi lépett elém, nyomában Zetsuval, így teljesen eltakarva előlem a többieket.
- Nem kell aggódni, egyik sem halt meg. Csak elájultak. – megkönnyebbült sóhaj hagyta el a tüdőmet. „Hála istennek." Remegni kezdtem. Rettenetes harag borította el az agyamat.
- Te...szemét rohadék!!!! – megpróbáltam felállni és nekimenni a még mindig fapofát vágó Uchiha-nak, de Kakuzu még mindig szorosan tartott. Azt ugyan nem tudtam, mit csinálnék... mit tudnék csinálni Itachival, ha fel tudnék állni, de abban a pillanatban nem rendelkeztem elegendő agyi kapacitással,hogy ezt átgondoljam. Csak Azt tudtam, hogy bántani akarom. Azt akartam, hogy veszettül fájjon neki.
- Hm...Úgy látom ez nem akar majd önszántából velünk jönni. Valahogy máshogy kell elvinnünk. Hm...
- Úgy gondolod, Deidara?
- Szerintem is meggyűlik még vele a bajunk. – mondta Sasori.
- Nos, ez esetben kénytelenek leszünk erőszakot alkalmazni
- Ezt a részét vállalom. – Kisame hangját véltem felismerni, majd egy jókora ütést éreztem a tarkómon. Még nem ájultam el. Marha kemény fejem van. Nem lehet egykönnyen megfosztani az eszméletemtől. Ám az ütés ahhoz elég volt, hogy elhasaljak és forogni kezdjen velem a világ. Megint csillagokat láttam.
- Jézusom, még ezt sem tudod rendesen megcsinálni? – fogalmam sincs ki volt az, ennyire nem voltam magamnál, de a következő ütés már elég nagy volt, hogy elérje hatását. Szép lassan elsötétült a világ. Utoljára azt éreztem, hogy valaki felvesz és a vállára dob, majd elájultam....