Menekülj, ha tudsz..

Eunsuh

Menekülés..

Ezzel az egy szóval letudnám írni az életemet. Mindig futok valahova,csak azt tudnám hova.

Min Eunsuh a nevem, és Gwangjunak egy kis eldugott részéből jöttem.Nagyon semmi sincsen ezen a részen néhány kisebb földbirtokon kívül. Csendes, és csak ez volt jó volt benne.

A gyerekkorom nem igazán volt fényes.
Anyámat nem is ismerem, csak néhány fotóm van róla. Hihetetlen, de ő az egyetlen személy akit talán egy kicsit is "szeretek" a családomból, ha ezt egyáltalán lehet annak nevezni.
Apám, Min Kangjoon, azt mondta, hogy anyám nem szeretem engem, állítása szerint még a folyóba is bele akart folytatni. Nem tudom mi az igaz ezekből; azt viszont tudom, hogy apám se egy normális ember. Még 5 éves sem voltam de már dolgoznom kellet.
Egy kis farmról származok, így minden egyes nap a szántóföldeken dolgoztam.

Azon részen ahol mi éltünk talán 10 darab birtok volt, így mindenki ismert mindenkit. Nyugodt és békés környék volt. Aztán valaki lopni kezdett és néhány kutyát is megöltek. Eldöntötték a lakosok, hogy kell valaki aki védi a területünket. Mivel eléggé messze voltunk a várostól, így az ottani rendőrök nem szoktak erre járni. A környék apámat nevezte ki mint "védelmezőjüket". És ezt nem azért tették, mert annyira szerették apámat, hanem inkább mert féltek tőle. Tudták, hogy katona volt.
Az egy dolog, hogy katona volt, de megölte a legjobb barátját, mert azt hitte, hogy elárulta őket. Kiderült, hogy nem. És amikor megtudta, hogy ártatlant ölt meg, meg sem rezdült egy izma sem, és az látszott rajta mintha tudta is volna. Más szóval hidegvérrel gyilkolt.

Szóval apám mint rendőr. Fasza.

Nemsokára hozzá ment a mostohaanyámhoz, Eunjihez. Mondanom sem kell milyen helyzet alakult ki. Ellenségei voltunk egymással. Én mindig azt csináltam amit mondtak. Mindig kint dolgoztam.
Volt egy édestestvérem Jia, majd később megszületett a két mostoha testvérem is, Choa és Minjoon, 2 év különbséggel. Tudtam, hogy azért nem szeret mert nem az ő lány vagyok. De Jia sem az övé és őt nagyon szerette.

-Anyád egy szajha, ahogy te is. Nem érdemelsz szeretetet.- állandóan ezt hajtogatta. Én soha sem hitem el az édesanyámról terjesztett pletykákat. De nem tudtam senkit se megkérdezni, a faluban senki se mondott semmit nekem, mert tudták ha bármit is mondanak, akkor az volt az utolsó mondatuk ebben az életben.

Párhuzamosan jártam iskolába és a farmunkon dolgoztam. Imádtam bent az iskolába lenni, legalábbis próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj. Számtalanszor mentem úgy az iskolába, hogy vagy ki volt sírva a szemem és sípolt a tüdőm mert aznap a (megint) részeg mostoha anyám megakart fojtani és futva jöttem be; vagy fáradt voltam mert egész éjszaka dolgoztam így nem tudtam megcsinálnia házi feladataimat, ezért fenn maradtam, hogy megcsináljam, de mire kész lettem addigra kezdődött előröl. Munka, suli, munka.

Mikor 18 éves lettem már nem a farmon dolgoztam, mert beköltöztünk majdnem a város közepére, így csak otthon kellet dolgoznom, viszont elhatároztam, hogy nem fogok tovább ezekkel a családtagjaimnak mondott szemeteknél maradni. Ahhoz viszont, hogy elszökjek pénzt kellett, csak éppen annyi, hogy eltudjak menni otthonról. Volt 2 házzal arrébb egy idős asszony aki azt mondta, hogy fizet nekem ha segítek neki a ház körül, tehát titokban elkezdtem dolgozni. Talán 2 hete hogy dolgoztam nála. De egyik nap a mostohaanyám a szobámba kutakodott és elvette az addig gyüjtött pénzemet.  Bezártak a szobámba csaknem egy hónapra. Az iskola igazgató is eljött hozzánk, hogy nem érti miért nem jön az iskolába a legjobb diákja.

- Nem hagyom, hogy tovább tanuljon, mert aztán felfog kerülni egy még nagyobb városba és kurva lesz belőle is mint az anyjából.- mondta apám az igazgató szemébe

A következő este bementem a "szüleim" szobájába és elvettem azt a pénzt amit én kerestem meg. Így van elszöktem. Átkerültem a város másik felébe, egy harmincas éveiben járó pár fogadott be. De ott sem maradtam sokáig.

Most itt vagyunk 4 évvel később. Kerítettem egy rendes munkát, kibéreltem egy házat, és éjjeli suliba járok, csakhogy már nem vagyok Gwangjuban. Busanba menekültem el.

Apám, míg Gwanjunban éltem, többször is megtalált a munka helyeimen. Egyszer anyámmal is eljött és a vendégek és a munkatársaim szemem láttára megvert. Senki se mert beleszólni a verekedésbe, csak bámultak.

Azért menekültem Busanba mert, tudom, hogy itt nincsen hatása. Ezt a várost más irányítja.

Park Seongmin.

Sziasztok! Nagyon rég óta gondolkozom azon, hogy kezdjek-e egy új könyvet, és úgy döntöttem, hogy igen.😊😉 Remélem tetszett a rész!🤞🎉