CATWOMAN | 𝐏𝐄𝐓𝐄𝐑 𝐏𝐀𝐑𝐊𝐄𝐑

two.

𝐂𝐇𝐀𝐏𝐓𝐄𝐑 𝐓𝐖𝐎, familiar voice.

Hétfő. Mindenkinek mást jelent. Valakinek szenvedést, valakinek örömöt. Nekem jelen esetben az előbbit. És szerintem minden Midtown Gimnáziumos így érzett.

Fáradtan battyogtam be a terembe, ahol egyből helyet foglaltam egy tetszőleges padnál, nem is figyeltem melyiknél. Olyannyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy valaki megállt mellettem és hozzám beszél.

"Bocsi, ez az én helyem." Hallottam meg a hangot. Azt a hangot. Felkaptam a fejem és szemügyre vettem a fiút, aki kíváncsi szemekkel nézett le rám.

Ő volt az. Megismertem a hangját, hiába volt rajta maszk, szinte ugyanolyan, mint amit két nappal ezelőtt hallottam. Nem lehet, hogy ő az....

Összehúzott szemekkel kémleltem, majd aztán hirtelen eszembe jutott, hogy valamit mondani kéne, szóval gyorsan elkaptam a tekintetem és lenéztem a padra.

"Óh, öhm......ne-ne haragudj! Már megyek is." Kezdtem el pakolászni és felvettem a könyveimet a kezembe. 

Arrébb ültem egy kicsivel, de pont ráláttam még a fiúra. Szürke pulcsit viselt, kék farmerral. Barna göndör haja kesze-kuszán állt, néhány tincs lelógott a homlokára. Éles állkapcsa volt, de baba arca. 

Nem hittem a szememnek. Ez lenne ő? Pókember? Tényleg velem egy osztályba jár Queens barátságos és közkedvelt hőse, és én eddig észre se vettem?

Hirtelen a fiú hátrafordult és egyenesen a szemembe nézett. Fogalmam sincs miért tette ezt, lehet érezte, hogy nézem, de lehet csak úgy ösztönből jött. Vagy lehet ő is megismert...

Furán méregetett engem, mire én elkaptam a tekintetem. Az óra többi részében próbáltam nem rá nézni, de elég nehezen ment. Vonzotta a figyelmem, és ez idegesített. Nagyon is idegesített....

. . .

Szünetben megkockáztattam azt, hogy odamegyek hozzá és valahogy elindítok vele egy beszélgetést. Muszáj megismernem, közel kell kerülnöm hozzá, hogy rájöjjek tényleg ő-e, vagy nem.

Meg is találtam őt, amint a szekrényébe pakolászik. Vettem egy nagy levegőt és egyenesen felé indultam. Persze azalatt a kemény tíz másodperc alatt vagy hétszer elátkoztam magam, amiért ezt teszem, de mostmár nem fordulhattam vissza.

Megálltam mellette, mire ő felnézett rám. Szeméből melegség áradt, ahogyan megállt a pakolásban és teljes figyelmét nekem szentelte.

"Öhm, hali." Köszöntem kínosan, mivel fogalmam se volt, mit kéne mondanom. "Bocs, hogy a te helyedre ültem. Csak kicsit fáradt voltam. Jó, nagyon fáradt voltam. Vagyis vagyok. És nem figyeltem hova ülök, őszintén szólva nem is érdekelt igazán, de......ja." Kezdtem el magyarázni, miközben egyre kényelmetlenebbül éreztem magam.

A fiú elmosolyodott és egy pillanatra lehajtotta a fejét. "Nem gond, tényleg." Mondta, nekem pedig megremegtek a lábaim. Pontosan olyan a hangja, mint Pókember-nek...

"Uhm, láttam, hogy az órán sokat jelentkeztél." Haraptam be a számat. "És arra gondoltam, mi lenne, ha.....esetleg........segítenél nekem egy kicsit a matekban? Tudni kell rólam, hogy sík hülye vagyok belőle, tavaly is épphogy átmentem —"

Elsőre picit lesokkolta a kérésem, de aztán ellágyult az arca, és kedvesen nézett rám. Reméltem, hogy igent fog mondani, mert akkor több időt tölthetek vele és megismerhetem úgy igazán. Persze mindezt inkognitóban, mert nem tudhatja meg, hogy én ki vagyok.

"De hisz' még a nevedet sem tudom." Eresztett meg egy oldalmosolyt és eltett egy könyvet a szekrényébe. 

"Óh persze, ne haragudj! Allison vagyok, Allison Crawford." Nyújtottam a kezem.

"Peter Parker." Rázta meg, majd beállt közénk a csend. 

"Oké, akkor........mi lenne, ha holnap suli után a könyvtárban összeülnénk? Persze, ha nem gond, de ha van programod, én teljesen megértem." Kezdtem el babrálni az ujjaimmal. 

Nem hiszem el, hogy leégetem magam a hőstársam előtt. Ráadásul arra kérem, hogy segítsen matekból. Ennél klisésebb és bénább kifogást ki se találhattam volna, gratulálok Allison!

"Ki nem hagynám." Túrt bele a hajába, majd becsapta a szekrényajtóját. "De ne foglald el a helyem." Kacsintott, majd otthagyott engem.

Először csak sokkosan álltam és néztem magam elé, de aztán mosolyra húzódott a szám. Megfordultam, hogy utánanézzek, de nem láttam többet a folyosón. A vigyor még mindig ott ült az arcomon és megráztam a fejem, tudva, hogy a holnapi nap igencsak érdekesre fog sikeredni.

Már ha egy matek korrepetálás egyáltalán lehet érdekes......