CATWOMAN | 𝐏𝐄𝐓𝐄𝐑 𝐏𝐀𝐑𝐊𝐄𝐑

three.

𝐂𝐇𝐀𝐏𝐓𝐄𝐑 𝐓𝐇𝐑𝐄𝐄, octopus thing.

Úgy gondoltam kedden kihagyom az első órát. Semmi kedvem nem volt bent poshadni a padban, miközben azt se értem mit magyaráz a tanár, így hát felkaptam szuperhős szerkómat és kiültem az egyik panel tetejére.

Figyeltem, ahogyan a többi diák beözönlik az iskola ajtaján, valaki több valaki kevesebb életkedvvel. Én általában a második vagyok mindig.

Sóhajtottam egyet, majd lehúztam az arcomról a maszkom. Ez egyszerű fekete szemfedő volt, ami szépen ráolvadt a szemem körüli részekre, de még pont úgy takart el, hogy ne lehessen felismerni.

Fogalmam se volt, mihez kezdjek. A tegnapi események különösen megviseltek, amit nem teljesen értek. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy egész végig egy osztályba jártam városom legnagyobb szuperhősével.

Ekkor hirtelen sikítást hallottam az iskola falain belül. Felkaptam a fejem és láttam, hogy rengetegen rohannak is ki onnan, pánikolva.

Nem haboztam, felvettem a maszkom és leugrottam egyenesen a suli elé. Villámgyorsan befutottam, ignorálva a furcsálló tekinteteket. 

Benéztem mindegyik terembe, de az összes üres volt. Már-már kezdtem feladni, de újabb segélykérő kiáltások hallatszódtak, így egyből a hang irányába indultam.

Meg is találtam egy kisebb csoportot, akik feltett kezekkel álltak egy alak előtt. Csakhogy az az alak nem egy evilági lény volt, sokkal inkább mintha az űrből jött volna. Döbbenten néztem őt, kezei helyett csápok álltak ki a testéből, pontosan öt darab, szeme pedig fehéres színű volt. Tekintete semleges volt, mintha nem lenne benne a lelke a testében.

Mielőtt még támadhatott volna a gyerekekre gyorsan odarohantam a csapat elé és a hosszú fém rudamat elővéve megcsaptam a polipszerű karjait. A többiek döbbenten néztek engem, valószínűleg nem láttak még ezelőtt, amit meg is értenék.

Viszont valakin megakadt a szemem. Peter is a csoportban volt és látszólag a lehető legjobb és leggyorsabb utat kereste ahhoz, hogy kijusson az épületből és (gondolom) megjelenjen Pókemberként. Ez volt az egyetlen logikus megoldás, viszont így hogy én megjelentem már nem lesz annyira feltűnésmentes a kisurranása.

"Ew, kicsit sok Ariel-t néztél, tesó." Húztam el a szám szélét az idegen látványára, majd amikor akart támadni én minden ütését kivédtem, illetve én se voltam rest, megpróbáltam mindenhol megsebezni.

A fém rudammal egy nagyot csaptam bele az arcába, aminek köszönhetően kicsit meghátrált, így volt időm a többiekhez fordulni, akik tátott szájjal nézték a jelenetet.

"Te ott, vezess ki mindenkit a vészkijáraton, addig én feltartom ezt a......valamit." Mutattam a hátam mögé a lényre.

"Többen vannak." Szólalt meg Peter, én pedig a maszkon keresztül rápillantottam. "A kémia terem előtt is láttunk egyet, ellepték az egész sulit." Magyarázta, én pedig idegesen sóhajtottam egyet.

"Oké, öhm.......jó lenne, ha Pókember megjelenne." Csúszott ki a számon tudva, hogy a fiú is hallani fogja. 

Igazam lett, sunyin ránéztem és arca kicsit pánikba esett. Emellett szinte hallottam a fogaskerekeket kattogni az agyában, hogy most mit kéne tennie.

"Rendben, mondom a tervet!" Jelentettem ki, csakhogy folytatni nem tudtam, mivel egy vastag, nyálkás csáp körbefonta a derekamat és teli erőből elrántott a tömegtől.

A hirtelen ért sokktól felsikoltottam, majd a lény erősen nekidobott a közeli szekrénysornak. Felnyögtem fájdalmamban és próbáltam feltápászkodni, miközben a csápos újfent a gyerekeket vette célba.

"Be a terembe, mindenki!" Kiáltottam és a közvetlen mellettünk lévő ajtóra mutattam.

Mindenki besprintelt a szobába, majd kívülről lelakatoltam. Tudtam, hogy így Peter nem tud kijutni, de nem volt más választásom. Megoldom egyedül is, ha kell.

Visszafordultam a lényhez, és újra támadásba lendültem. Csakhogy most mintha hirtelen sokkal erősebb és felkészültebb lett volna, kivédte minden ütésemet és reflexei is kiélesedtek. 

Kezdtem fáradni és a rajtam lévő sebek is arról árulkodtak, hogy nem állok valami jól. Már kezdtem feladni, amikor hirtelen hangos motor robogás zaja törte meg a folyosókat. Több se kellett, megláttam Vasember páncélját, amint végigrepül a hosszú folyosókon, miközben valami lézersugárral lelövi a fura lényeket.

Elmosolyodtam, bár az is lassan átváltott egy fájdalmas grimaszra, mire az oldalamra tapasztottam a kezem. Kicsit megvágott a csápjaival, néhány helyen vérzek is, de nem vészes. Túlélem, az a lényeg.

Amint minden veszély elmúlt azt vettem észre, hogy a piros-arany páncél közvetlen mellettem száll le. Meglepődtem, amikor Vasember leapplikálta magáról a maszkját, így felvehettem a szemkontaktust Tony Stark-kal.

"Mindig ennyi izgalom van ebben az iskolában?" Kérdezte meg és körbenézett, hogy még egyszer lecsekkolja a teljes biztonságot.

"Ne tudja meg mi van itt Halloween-kor." Ráztam meg a fejem és sóhajtottam egyet.

"Belevaló lánynak tűnsz!" Nézett végig rajtam. "Habár nem láttalak még itt."

Halkan felnevettem. "Gondoltam el kéne Queens-nek egy kis segítség." Rántottam meg a vállam.

Tony erre bólintott, majd a lakattal bezárt osztályterem felé fordult. "Nem kéne kiengedni őket?" Mutatott rá, miközben visszafordult felém.

Ismét elhagyta a számat egy kisebb sóhaj, majd kicsaptam magam mellé a fémrudam, és elkezdtem az ellenkező irányba sétálni.

"Attól tartok Pók barátunk is abban a teremben van." Szóltam oda még utoljára a férfinek, majd választ nem várva elrohantam egyenesen a kijárathoz.

Amint kiértem egyből felugrottam a legközelebbi ház tetejére, majd rudamat használva pár panellel arrébb ugráltam. Amint elértem az én lakásom tetejére kifújtam a levegőt és lehúztam magamról a maszkot. 

Biztosan nem lesz már a nap további részében tanítás, és mindenkit hazaküldenek, így hát gondoltam megspórolom magamnak a felesleges időt és egyből hazajövök. 

Beletúrtam hosszú fekete hajamba, és leültem a tető szélére, lábamat lelógatva. Nem így terveztem ezt a napot, de hogy őszinte legyek, talán mégse alakult annyira rosszul.

A tény, hogy találkoztam Tony Stark-kal egyszerűen a fellegekbe vitt. Igaz, nem vagyok annyira oda a férfiért, megvan egy bizonyos véleményem róla, de talán megtettem az első lépést ahhoz, hogy bekerüljek a Bosszúállók közé.

Az pedig, hogy Peter nem talált egyetlen egy kiutat se a teremből, hogy segítsen nekem egyszerűen nevetséges. Egész végig ott kuksolt bent és nagy eséllyel csak az üvegen át nézte, ahogy engem mindenféle falakhoz meg szerkényekhez dobál a polip.

Mondjuk inkább nem gyötröm ezzel magam. Lehet nem is ő az, csak annyira el akarom hitetni magammal ezt. Simán meglehet, hogy beképzelem és amúgy csak egy tipikus normális gimis srác. 

Kezdek már magamban is kételkedni . . .