Poison in my blood / My medicine 3/

Idegen a múltból

A következő chipsért nyúlok az asztalon hagyott zacskóba, majd olajos kezemmel kapok gyorsan a kontroller után, hiszen kezdődik a következő meccs.

– Most én fogok nyerni – bíztam el magamat előre, mire apu egy magabiztos mosoly kíséretében rám pillantott.

– Majd meglátjuk! Mutasd mennyit tanultál! – válaszolt letörhetetlen magabiztossággal, mielőtt ismét összecsaptak volna a karaktereink.

A játék kezdete után mindkettőnk tekintete a tévére szegeződött. Egy féloldalas mosoly után lenyomtam a gombkombinációkat, amiket korábban tanított még nekem, és ezáltal pedig sikeresebben zártam a meccset, mint eddig valaha. Az egyik kört meg is nyertem.

– Ez az! Ügyes vagy! – tette le a kontrollert a kezéből egy büszke félmosoly kíséretében, majd a vállamnál átkarolva húzott magához, és egy csókot nyomott a fejemre.

– Később is játszunk? – pillantottam fel rá egy gyermeki vigyort villantva.

– Persze törpe! – túrta szét barna tincseimet, majd már mindkét karját körém fonva ölelt magához. – Házi feladat? – bámulta a tv-t, miközben kilépett a játékból, én pedig tudtam, hogy a kérdés nekem szól.

– Már csak pár matek példa van hátra.

– Menni fog egyedül, vagy segítsek? – vezette ismét rám a tekintetét.

– Ha nem menne, szólok.

– Rendben! – újabb puszit kaptam a fejemre, majd szeretetteljesen folytatta. – Szeretlek Jade!

– Én is apu! – szorítottunk még egy utolsót egymáson, mielőtt a szobámba indultam, hogy megcsináljam a maradék házit. A csengő zavarta meg a lendületemet, így azonnal uticélt váltottam. – Kinyitom! – szóltam oda, a kezem pedig már a kilincsre csúszott, és egy kis habozás után le is nyomtam azt. Szemem elé egy idősebb férfi került. Itt-ott őszülő haja, borostás arca, pocakos alakja, szemei alatt levő hatalmas karikákkal olyannak hatott, mintha nem aludt volna az utóbbi száz évben. Az idő múlása pedig igencsak mély barázdákat rajzolt köpcös homlokára.

– Segíthetek? – kérdeztem félénken.

– Hát te ki vagy bogárka? – hajolt le hozzám, ezzel pedig egy szintbe került az arcunk is. Ijesztőnek tűnt, és kicsit meg is ijedtem tőle.

– J-Jade... – dadogtam el a nevemet zavartan.

– Szia Jade, Péter vagyok! Anyukád itthon van?

– Ki az törpe? – sétált apu a hátam mögé. Felnéztem az arcára, és láttam a döbbenetet kiülni rajta. – Jade, menj a szobádba! – szólt rám kissé indulatosan apu, aki igencsak ritkán szigorú velem, én azonban sosem ellenkezek vele.

– Értettem! – indultam el a szobába, ahogy kérte.

Belépve rajta a világos narancssárgára meszelt fal fogadott. Balra az alacsony, fehér ruhás szekrényem volt, melynek tetején egy kisebb tv kapott helyet, mellette pedig egy teljes alakos tükör. Elé lépve kezdtem el átfésülni kósza barna tincseimet. A pisze orrom, a kékeszöld szemeim, és a kissé éles arcom most tökéletes harmóniában voltak egymással. A szekrényemmel szemben az ágyam volt, melyet most fehér alapon apró virágmintás ágynemű fedett. Csak úgy ontotta magából a friss öblítő illatot. Az ágyam melletti picike éjjeliszekrényen van egy kép Kyla-val, és egy családi kép, amelyen mindhárman boldogan mosolygunk. Az ágyammal szomszédos falon egy óriás poszter kapott helyett apuék bandájáról. Nagyon szeretem a dalaikat, és mindenkit a zenekarból. Baloldalon a sarokban van a számítógépem, ahol egyben tanulni is szoktam, bár sokszor a nappaliban írom a házimat, de ez most nem a megfelelő alkalom erre a különös idegen látogatása miatt. Van egy játéksarkam is, közvetlenül az ajtóm mögött, ahol anyának köszönhetően mindig rend uralkodik.

A táskámat az ágyam végébe dobva találtam meg, amiből elő is kutattam a matekpéldákat, a füzetet, és a ceruzát. Sokan bolondnak tartanak, amiért szeretem a matekot. Szeretem a kihívásokat, így amikor nem sikerül valami, addig hajtom magamat idegességemben, míg rá nem jövök a megoldásra. Legutolsó kétségbeesésemként szoktam csak apuhoz fordulni.

Ahogy oldottam a feladatokat hallottam, amint apu idegesen telefonál valakivel. Miután végzett bejött hozzám a szobámba.

– Ki volt az az idős férfi? Miért kereste anyut? – fordultam hátra válaszra várva.

– Gyere hercegnő, beszéljünk kicsit! – nyújtotta a kezét. Leszökkentem a székről, megfogtam a kezét, majd az ágyra ültünk egymás mellé. – Az a férfi, aki anyát kereste, ő a nagyapád. Anyu apukája.

– Eddig sosem láttuk őt, nem?

– Te még soha, valóban. Figyelj rám, rendben? – nézett aggodalmasan a szemeimbe – Nagyon fontos, amit most elmondok neked. Nem szabad szóba sem állnod vele, mert nagyon veszélyes! Megértetted?

– Igen, de miért? – néztem döbbenten a szemeibe.

– Azt nem mondhatom el, még nem. Csak kérlek, ne beszélj vele és kerüld el! – nézett határozottan rám, a szemeiből levő aggodalom pedig pillanatok alatt semmivé lett.

– Rendben!

– Az ajtót pedig ezentúl kinyitom majd én. És Jade! – fogta meg két oldalt apró arcomat, hozzám képest hatalmas kezeivel, melyek melegséget árasztottak, vagy talán izzadtak is. – Bármi történne, muszáj elmondd nekünk, rendben? Nincs elhallgatás! – parancsolta meg, én pedig bólintottam, hogy megértettem. Apu szorosan magához ölelt, én pedig próbáltam kitalálni, hogy vajon mit tehetett nagyapa, ami idevezetett.