𝗿𝗲𝗺𝗲𝗺𝗯𝗲𝗿 ;; 𝗁𝗒𝗎𝗇𝗂𝗇 | ✓

💛19.

【Ｈｙｕｎｊｉｎ】

— Semmi baj, Inie, semmi baj — öleltem óvatosan magamhoz haját simogatva. — Lehet így lesz a legjobb mindenkinek... Hyunjin vagyok — mosolyogtam rá könnyeimet törölgetve. — Egy suliba járunk és néha besegítek a házimunkában nálatok, de semmi különösebb.

Muszáj volt megtegyem. Hiába volt minden egyes szó fájdalmas hazugság, talán így lesz a legjobb. Ha nem tudja, hogy ki vagyok, nem szerethet belém, igaz? És így még nem is kell elveszítsem. Önző. Tudom. De képtelen lennék úgy élni, hogy ő nincs mellettem. Ezzel viszont tiszta lappal indíthatunk, még ha azt is jelenti, hogy semmire sem fog emlékezni az együtt eltöltött évekről. Új lehetőség nyílnak meg előtte, talán neki még összejöhet egy boldog család.

— Remélem, hogy hamar felépülsz, minden olyan üres nélküled... — simogattam kézfejét nagyujjammal. — Nem baj, ha nem emlékszel mindenre, semmi baj... Ne erőltesd magad, azzal csak rosszabb lesz. Minden kialakul, meglátod, bízz bennünk — adtam puszit homlokára.

💔💔💔

【Ｊｅｏｎｇｉｎ】

Ez a fiú olyan közvetlen velem, az érintésétől a hideg futkos a hátamon. Valamiért olyan furcsa érzéssel tölt el... Valóban csak egy távoli ismerős lenne? De akkor miért van itt, és miért érdeklem ennyire?

A fejem újból fájni kezdett, ahogy az oldalam is, ezért egy aprócskát felszisszentem.

- Ha nem gond, visszafekszem aludni. - dőltem hanyatt az ágyon.

Nem akartam tovább beszélni vele, így hogy nem tudtam megmagyarázni a bennem tomboló furcsa érzést. Miért érzek szomorúságot és boldogságot egyszerre pusztán a látványától? Annyira összezavarodom tőle...

Egy aprócskát bólintott majd magamra hagyott. Annyira szeretnék emlékezni, tudni akarom ki volt ő számomra, hogy ennyire felkavar a puszta jelenléte. Emlékezz!
Fejemet párnámra hajtva tanulmányoztam tovább a szobám hófehér mennyezetét, nem hagyott nyugodni ez a gondolat. Ekkor anyukám lépett be, egy aprócska fehér papírdobozzal a kezében.

- Hoztam neked egy kis banános tejet. Régen nagyon szeretted, minden bizonnyal most is ízleni fog - nyújtotta át mosolyogva, miközben helyet foglalt a mellettem lévő széken.

- Anya, kérdezhetek valamit? - vettem kezembe a dobozkát.

- Bármit, Kincsem - simított gyöngéden arcomra.

- Ki volt az a fiú? Valamiért olyan furcsa érzésem van vele kapcsolatban, de elmondása szerint, csak távoli ismerősök vagyunk. Nem értem, akkor miért érzem magam ilyen különösen - kortyoltam bele az italomba. - Ez tényleg elképesztő. Ilyet kérhetek még?

- Hozok még neked, de most pihenj! Ha meggyógyulsz majd, talán emlékezni fogsz rá ki is ő. Sajnos nem szolgálhatok magyarázattal - jelent meg egy szomorkás mosoly arcán.

Mintha ő is titkolózna előttem. Ennyire fájdalmas lenne az igazság?

🥀🥀🥀

【Ｈｙｕｎｊｉｎ】

— Ha nem gond, visszafekszem aludni — dőlt vissza a puha matracra én pedig tudtam, az lesz a legjobb, ha távozom.

Abban reménykedtem, hogy kegyes hazugságommal mindent megmentettem és végre nyugodt lelkiismerettel lehetek együtt párommal, azonban messze sem így alakultak a dolgok. Nagyobb bűntudatot, mint akkor talán még nem is éreztem, ám ebből próbáltam minél kevesebbet mutatni a külvilágnak. Legalább is egyelőre.

— Binie.. Aludhatok nálad ma? — néztem páromra reménykedve, aki csak bólintott.

— Bármikor, Jinie. Nyugodtan átcuccolhatsz pár napra is, a szüleim nem hiszem, hogy bánnák — ölelt át, én pedig mint egy kiscica, bújtam hozzá, hogy minél közelebbről érezzem illatát.

— Köszönöm — suttogtam hálásan.

Nem szívesen hagytam magam mögött Iniet, de tudtam, biztonságban lesz az orvosok és édesanyja kezei között. Innentől kezdve vissza kell fogjam magam. Akármennyire is szeretném, jobb ha távol tartom magam tőle. Arra ugyan képtelen lennék, hogy teljesen elhanyagoljam, de jelentősen le kell csökkentsem találkozásaink számát, ha épségben akarom tartani lelki állapotát. Bár... Nem tudom, mennyire késtem el ezzel. Igaz, semmi különöset nem mondott, ismertem annyira, hogy rájöjjek, talán nem hitt el mindent mesélésemből és gyanakodik igazi kilétem után. Ha pedig valahogy rájönne, tuti kiakadna. Végülis... Ki nem? Teljesen jogos. Egyszerre szerettem volna, hogy emlékezzen az összes apróságra, az összes együtt töltött pillanat gyermeki örömére, és hogy elvesszek mindezzel elméje homályába.

Még rövid időre hazaszaladtam, hogy összepakoljam a szükséges dolgaim, majd Kkamival együtt átcuccoltam Changbinhoz. Jeonginék házával ellentétben, itt már nem járkáltam annyira otthonosan, sőt, olykor igenis kényelmetlen érzés kerített hatalmába a rideg, letisztult szobák láttán. Egyedül párom kucka nyugtatott meg, ami napszaktól függetlenül az ő illatától áradozott. Ami, akármennyire is szerettem volna, sajnos nem ért fel a Jeonginéval.

— Ah, rég voltam már itt — dőltem le arrcal előre az ágyára.

Biztos itt szeretnék lenni?

💔💔💔

【Ｊｅｏｎｇｉｎ】

Újfent magamra maradtam. Anyukámnak is szüksége van pihenésre. Még mindig nem tudtam hová tenni a pár órával ezelőtti dolgot. Ki lehet az a fiú? És miért nem mondja el senki? Ennyire szörnyű lehet az igazság? Ekkor egy fehér köpenyes férfi lépett be az ajtón, akiről csak sejtettem, hogy ő lehet az orvosom.

- Hogy érzi magát? - kérdezte udvariasan, majd egy nyomtatvánnyal a kezében leült mellém.

- Egész jól - válaszoltam röviden.

- Nem fáj semmije?

- Nem.

- Rendben. Még pár gyors vizsgálat, és kész is vagyunk - mosolyodott el.

- Lenne egy kérdésem - ültem feljebb. - Visszakaphatom valaha is az emlékeimet? - vett egy mély levegőt mielőtt válaszolt volna. Arca reményt, ugyanakkor egy kis félelmet is mutatott.

- Sajnos nem tudom megmondani, elég nagy ütés érte a fejed. Az is csoda, hogy életben vagy - váltott át azonnal tegezésbe. - Mindezek ellenére visszajöhetnek az emlékeid, ha valami olyat eszel, iszol vagy látsz meg, ami előidézheti ezeket - fogta meg biztatóan kezem. Aprócskát bólintottam, jelezve hogy megértettem, majd folytattuk a vizsgálatot.

Már untam a fekvést, és a magányt. Az unalmas fehér falak, nem éppen a legjobb társaság. Gondoltam egyet, és kikeltem a kényelmet adó ágyból. Ekkor vettem észre a kezembe kötött infúzió. Szóval korlátozva vagyok. Sebaj! Még ha csak idebent is tudok sétálgatni, az is jobb mint feküdni. A folyosón botorkáltam, magam mellett vezetve az infúziómat tartó álványt, amikor is nekiütköztem valakinek. Félő volt, hogy egy orvos, ezért hatalmas, bűnbánó szemekkel pillantottam rá. Meglepetésemre azonban egy vörös hajú fiú volt.

- Csak nem szökni próbálsz?  - mosolyodott el.

- Nem, én csak untam a bezártságot és a négy falat - simítottam tarkómra zavaromban. - Ne haragudj, hogy majdnem fellöktelek.

- Semmi baj, előfordul - rántotta meg vállát gyerekesen. - Amúgy Felix vagyok.

- Jeongin - mutatkoztam be én is.

- Ez esetben van kedved sétálni? - kérdésére csak bólintottam, és már indultunk is.

🥀🥀🥀