Midgard Sárkánya (Loki ff. )

Naplók, festmények, és fényképek

Alig szabadult ki Loki a „ház ura" által rendezett nevetséges kis kihallgatásról, máris újra csak Samerah körül forogtak a gondolatai. A lány, ha tartja magát Craine utasításaihoz, vissza fog ide jönni, hamarosan. Már csak azt kellett eldöntenie, hogy itt várja-e meg, vagy inkább a szobájában. Mert abban egy percig sem kételkedett, hogy Samerah, mihelyst egy percnyi szabad ideje is lesz, azonnal őhozzá siet majd. Sőt, az is könnyen lehet, hogy őt keresi majd először, nem törődve semmi mással. Ő pedig nem lesz majd ott, ha itt várja... Nagy volt a kísértés, hogy maradjon, és hogy megtudja, mit akart Craine a lánytól, miért rendelte ide vissza. De még nagyobb volt benne az a sürgető vágy, hogy Samerah-t végre újra a karjába zárhassa... Nem fog várni - határozta el magában. Sem itt, sem ott, egyetlen percet sem fog többet elvesztegetni. Egyszerűen megy, és megkeresi. Nem töprengett rajta, merre is kellene mennie, vagy hol kellene kezdenie. Csak hagyta, hogy vezessék a megérzései, egyik folyosóról a másikra, mígnem aztán, az egyik lépcsőfordulónál, egyszer csak a szemébe ötlött valami. Egy festmény függött a falon, egyszerű, díszítés nélküli ébenfa keretben. Egy éjszakai erdő képe volt, holdfényes, havas, téli táj... és benne egy lány...

Egy fekete hajú, fiatal lány, a fák alatt, a földön kuporogva, szélesre tárt, angyalszerű szárnyakkal. Az arcát nem láthatta, mert a térdeit átölelve, a fejét a karjaira hajtva ült a hóban. Csak a haja színét. És a szárnyait... Fekete szárnyak, ezüst szélű tollak, amelyeken szinte szikrázott az a hideg, fehér fény... Samerah volt az. Tudta, hogy ő az, hiába nem láthatta az arcát. Nem lehetett más, csak ő... Gyönyörű kép volt és hihetetlenül élethű, szinte már hallani vélte a fák ágainak halk reccsenéseit, érezte a metszően hideg téli levegőt, akárcsak az álmában, megint, és ahogy közelebb sétált a festményhez már-már azt hitte, mozdulni látja azokat a bársonyos, fekete tollakat, hogy akár még meg is tapinthatná őket, ha eléggé közel állna... és annyira, de annyira ismerősnek találta! Nem tudta, hogy honnan, azt sem tudta, miért érzi ezt. De ahogy biztos abban volt, hogy ez a festmény Samerah-t ábrázolja, úgy azt is biztosan tudta, hogy nem először látja. Egészen belefeledkezett a kép csodálatába, nem is tudta volna megmondani később, mennyi ideje állt már ott, és csak arra eszmélt fel újra, mikor egy kíváncsi, ismerősen csengő gyermekhang vidáman ráköszönt hirtelen:

- Szia!

Csaknem ugrott egyet ijedtében és egy pillanatra fájóan a tüdejébe szorult a következő levegővétele.

- Mondd, muszáj volt megint így rám ijesztened, Egérke? - kérdezte egy sóhajjal, amint visszajött a hangja, és ahogy kis mosollyal az arcán hátrafordult, valóban Vicky-t pillantotta meg a folyosón, néhány lépéssel mögötte ácsorogva. Most is ott virított rajta az egérfüles hajpántja, de a tegnap látott, utcai csatangolásoktól, na meg a csokis sütiktől megviselt kantáros nadrág helyett most rózsaszín, fodros szoknyácskát viselt, virágmintás, fehér pólóval, fekete szandállal és fehér térdzoknikkal. Bárki is próbálta kicsit "rendbe szedni" a gyereket és némileg "kislányosabb" formát kölcsönözni neki, nem járt tartós sikerrel. A térdzoknik félrecsúszva harangoztak a lába szárán, a szandálja frissen le volt rúgva egy helyen, az a két, valamikor reggel nyilván takarosan befont copfocska pedig, amelyek a lányka vállait verdesték, mostanra kilazultak, összekócolódtak, és rakoncátlan kis hajszálak meredeztek belőlük szerteszét.

- Bocsi... - mondta, szégyenlős de fülig érő mosollyal, az egérfüleit birizgálva. - Nem akartam... Tényleg megijesztettelek?

- Meg bizony! - felelte Loki, játszott sértődöttséggel, és egy színpadias mozdulattal a mellére tette a kezét. - Majd kiugrott a szívem a helyéből, úgy megijesztettél!

- Sajnálom... - hervadt le erre a kicsike arcáról a mosoly. - Tényleg nem akartam... Akkor most mérges vagy rám?

Loki eddig a percig bírta a színjátékot, nem tovább. Általában a legkevésbé sem érdekelte, mások hogy érzik magukat a kis tréfái után, de most esze ágában sem volt így lelombozni a kislányt.