Midgard Sárkánya (Loki ff. )

Szövetségesek

Egész úton senki sem szólalt meg. Mindenki a maga gondolataiba temetkezett. Craine néma csendben gubbasztott a monitorok előtt, újra meg újra végigfuttatva a hőkamerás felvételeket, mintha csak keresne rajtuk valamit. Reese - ezúttal kivételesen magától is - az útra, és a vezetésre koncentrált, Samerah pedig már azelőtt is nagyon csöndes volt, hogy elindultak volna. Csak ült Loki mellett, a fejét a vállára hajtva, és egyetlen szót sem szólt. Loki maga is hallgatott. Most kezdte csak érezni, valójában mennyire kimerítette ez az út. Samerah-t megtalálni komoly varázslat, kemény munka volt, csakúgy mint az, hogy amikor a lánynak szüksége volt rá, ott tudjon teremni nála. Egy ilyen bűbáj még jobb fizikai kondícióval is embert próbáló feladat lett volna, ő pedig még mindig nem volt a teljes ereje birtokában. Eddig valóban nem sokat törődött vele, de most már őt is kezdte komolyan bosszantani, hogy nem képes gyorsabban gyógyulni. Ahogy az is, hogy nem tudott ennek az okára rájönni, és az a rengeteg furcsaság is, amit látott, és amit érzett Samerah körül nap mint nap, és amiket nem tudott megfejteni, sem megmagyarázni...

Reese alaposan a gázra léphetett, mert szinte észre sem vette, és már meg is tették az utat a belvárosi parktól a Craine Intézetig. Már csak arra ocsúdott fel a töprengésből, hogy a kocsi egy pillanatra megállt a ház hátsó traktusa felőli kovácsoltvas kapunál, mielőtt az automata érzékelők szabaddá tették volna előttük a bejárást. A verandán égett a villany, és természetesen már kint sorakozott az aggódó fogadóbizottság. Gina egyenesen úgy vetette magát a furgonból éppen kilépő Craine nyakába, mintha a férfi legalábbis háborúból hazatérő hős lett volna. Dan is ott állt, nem messze mögötte, aggódva, kérdően nézve a barátjára. Craine nem mondott neki semmit, csak egy biccentéssel jelezte, hogy majd később megbeszélnek mindent. Maya ellenben, az első pillanattól kezdve, ahogy kiszálltak, csak velük foglalkozott.

- Jaj, te lány! - csapta össze a kezét szörnyülködve, mikor meglátta a holtsápadt, és még mindig reszkető Samerah-t. - Szegény kis veréb, hogy veled mindig történik valami... Te meg, mégis mit képzeltél?! - tette hozzá aztán haragosan, Lokinak címezve. - Agyon aggódtuk itt magunkat miattad! Hogy jutott eszedbe csak így eltűnni?! Na mindegy, majd később számolunk, most gyerünk, irány az orvosi!

Azzal már ott is termett mellettük, hogy segítsen betámogatni a házba lányt, de Loki csak a fejével intve jelezte neki, hogy nem kell, egyedül is bírja. Az orvosi szobához érve azonban végül mégis kénytelen volt kiengedni a karjából Samerah-t, hiába nem akarta. Reese ugyanis egyszerűen kerek-perec megtiltotta, hogy bemenjen vele. Egyedül Maya-nak engedte, hogy bekísérje őket és Loki hiába próbált ellenkezni, mintha meg sem hallották volna.

- Ne vedd magadra. - mondta Craine nyugodtan, egy laza vállrándítás kíséretében, majd kényelmesen letelepedett a folyosón sorakozó székek egyikébe. - Engem sem szokott beengedni soha. Még Maya-t is csak akkor hívja, ha asszisztálásra van szüksége.

Loki nem válaszolt, bár már ott volt a nyelve hegyén egy csípős kis visszavágás. Mit érdekelte őt, hogy Reese még Craine-t sem engedte be?! Nagyon helyes, nincs is ott semmi keresnivalója! De neki igenis Samerah mellett van van a helye. Őt nem tilthatja el a közeléből senki, hogy jön bárki is ahhoz, hogy egyáltalán...

- Köszönöm. - szólalt meg Craine egyszerre csak halkan, váratlanul, megzavarna a gondolatait, mire Loki olyan meglepetten pillantott fel, mintha a nagy magában fortyogásban egészen el is felejtette volna, hogy a másik férfi is ott van. Ahogy azt sem vette észre egyébként, hogy a példáját követve ő is leült, méghozzá pont vele szemközt.

- Megint megmentetted. - folytatta Craine, egy sóhajjal hátradőlve a székben. - És megint csak köszönettel tartozom neked. Tudod, én... Sosem kértem rá, hogy ezt csinálja. Sosem akartam... veszélybe sodorni őt, nem akartam, hogy a munkámban részt vegyen. Én csak... Már akkor is, mikor még aktív rendőr voltam, ha gondom akadt egy üggyel, azt mindig vele beszéltem meg. És ő valahogy... mindig segített. Azután pedig, hogy szabadúszó lettem, csak még inkább így volt ez. Egyre több mindent vett át tőlem. Először csak a háttérmunkákból, aztán... Egyszer csak arra kért, hogy terepre is elkísérhessen. Az ő ötlete volt, ő kérte, én pedig egyszerűen nem... nem tudtam nemet mondani neki. De mindig attól féltem, hogy történik vele valami. Próbáltam rá vigyázni. Megtanítottam mindenre, amire csak tudtam. A terepmunkákra, a helyszínelésre. Nyomrögzítésre, ilyesmikre. Még lövészetre és önvédelemre is, amennyire tőlem telt. Apám mindig azzal ugratott, hogy Samy az orromnál fogva vezet. És igaza is volt... Akármennyit is tiltakoztam ellene, végül is csak elérte, hogy lassacskán bevonjam mindenbe, és mire észbe kaptam, egy tökéletes társat képeztem ki magam mellé belőle. Pedig nem akartam... Nem akartam, de ugyanakkor, valahogy mégis... jó volt tudni, hogy mellettem van. A gyorsasága... az ereje... Hihetetlenek az ösztönei, félelmetes pontossággal érzett rá mindig mindenre. Ráadásként, akármelyik szakképzett mesterlövész elbújhatna mellette, olyan profi módon bánik a fegyverekkel, és mindezt alig pár hónap alatt sajátította el! Bármilyen lőfegyverre, amit a kezébe adtam, szinte azonnal ráérzett. Örültem, hogy az akciók közben velem van. És büszke voltam rá, hogy én tanítottam. De közben mindig, valami ilyesmitől tartottam. Főleg azután, hogy egyre-másra kezdtek megtalálni bennünket az ilyen... fura, nem hétköznapi ügyek. Hiába, hogy ő annyira más, mint mi, ez a munka azért neki is veszélyes. Volt, hogy bajba került... hogy megsérült, sokszor, és én... mindig attól féltem, hogy egyszer majd túlzottan is alábecsüli az ellenfelét, én pedig nem érek oda hozzá időben, és... most meg is történt. Ha te nem jelensz meg... Nem kérdezem, hogyan csináltad. Hogy hogyan kerültél oda, hogyan találtad meg. Csak azt akarom, hogy tudd, nagyon hálás vagyok neked. Bele sem merek gondolni, mi történt volna, ha... Annyiszor kértem, hogy vigyázzon jobban magára, de sokszor olyan, mintha csak a falnak beszélnék. Mindig elfelejti, hogy már... nem olyan erős, mint rég...