Midgard Sárkánya (Loki ff. )

Egy jó csapat

Reese rosszkedve még akkor is tartotta magát, amikor végül mindketten lementek hozzá a laborba. Anélkül vizsgálta át a harapásnyomokat Samerah nyakán, hogy egyetlen árva szót szólt volna és még Loki aggódó kérdéseire is - a sebek körül terjengő, egyre csak sötétülő elszíneződésekkel kapcsolatban – csak morgott valamit magában. Akkor is csak a szemöldökét ráncolta töprengve egy pillanatra, mikor a herceg felhívta rá a figyelmét, hogy a foltok nem csak sötétebbek, hanem nagyobbak is lettek időközben. De egy szóval sem kommentálta ezt sem – és azt sem mondta meg, hogy mi baja van. Samerah nem is firtatta, sőt Loki esetleges próbálkozásait megelőzendő újra és újra csak a fejét rázta intőleg, valahányszor azt vette észre, hogy ő a sérülésein kívül most mást is szóba akarna hozni. És valahogy mindig észrevette, mikor készült ezzel kapcsolatban megszólalni... És mindig visszafogta. Egy szemvillanás, egy apró fejcsóválás – és Loki hallgatott, bármennyire is bosszantotta ez az ostoba szituáció. Ő válaszokat akart. Kérdései voltak, magyarázatokat várt és nem szokott hozzá, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyják. Tudni akarta, mi történik Samerah-val, hogy miért nem javulnak, miért néznek ki egyre aggaszóbban azok a sebek, de amíg a szöszi lány ebben a morcos hangulatban volt, lehetetlennek tűnt bármi érdemit is kiszedni belőle. Ahhoz előbb meg kellett volna tudnia, mi a rosszkedvének az oka... Samerah azonban következetesen megakadályozott minden ilyen kísérletet, ő pedig gondolkodás nélkül engedelmeskedett azoknak a sötétkék pillantásoknak és néma fejrázásoknak. Nehéz lett volna megmondani, hogy maga ez a tény, vagy pedig Reese szótlansága bosszantotta fel jobban...

Alighogy végeztek, alig tette le a lány az utolsó géztekercset, mikor megcsörrent a farzsebében lévő mobil. Craine telefonált – Samerah-ért. Lokinak magában még mindig nehezére esett a keresztnevén emlegetni a férfit. Legalább annyira nehezére, mint az arcára kívánkozó bosszús kifejezést visszafojtani. Hiába próbálta, valahogy még mindig nem érezte a kettőjük közti kapcsolatot... barátinak. Még mindig nem tudott nem riválisként, vetélytársként – hanem szövetségesként tekinteni rá. Reese még csak bele sem szólt, mikor felvette a telefont, csak hümmögve bólogatott párat, majd egyszerűen kinyomta a készüléket.

- Sam, Jonny azt kéri, hogy menj fel. - mondta Samerah-hoz fordulva. - Az irodába. Meg akarja beszélni veled a mai estét, mielőtt elindulna.

Samerah csak bólintott erre, és már ugrott is, hamarabb eltűnve, minthogy Lokinak lehetősége lett volna bármit is reagálni. Esélye sem volt megszólalni, vagy tiltakozni és hiába is próbált volna nyomban utána eredni mert Reese szinte abban a pillanatban – pont, mintha csak valami neveletlen kölyökkel lett volna dolga - már rántotta is vissza a grabancánál fogva a vizsgálóasztal melletti székbe.

- Te még maradsz. - mondta szigorúan, elkapva a nyakán a gallérját. - Veled még nem végeztem.

Loki morogva ugyan, de visszaült és hagyta, hogy Reese belekezdjen a szokásos vizsgálatokba. A lány most is anélkül dolgozott, hogy egy szót is szólt volna hozzá. Még akkor sem mondott semmit, mikor Loki fájdalmasan felszisszent hirtelen, mert a kötéscsere közben véletlenül megnyomta az oldalát egy még érzékeny helyen.

- Na jó ki vele, mi bajod? - kérdezett rá végül, elunva a hosszú hallgatást, mikor Reese a vállához kezdett volna hozzá.

- Miből gondolod, hogy van valami bajom? - kérdezett vissza a szöszi lány, még mindig egy kissé mogorván.

- Elég nyilvánvaló...

Reese megint hallgatott. Aztán egyszer csak, hirtelen felsóhajtott, és kitört belőle.

- Az idegeimre megy ez az ügy! - mondta mérgesen – Ez az egész, Vincent-el meg azzal a hülye kockával! - és a kelleténél egy kicsit hevesebben dobta vissza a kötszerollót a tálcára, mire az hangos csörrenéssel végigcsúszott a fémen és leesett a padlóra. Loki intett egy aprót két ujjal és a következő pillanatban az olló egy zöldes villanás kíséretében az asztalon termett újra.