Az elme rabja

Hitetlen

Biosz órán ülök... nem tudom pontosan elmondani mit érzek most...
Rettentően haragszom magamra és rá is, szabadságot akarok! Szétvet az ideg...

Délután lementem az edzőterembe boxolni és kiengedtem a dühömet. Addig ütöttem a zsákot, amíg teljesen ki nem fulladtam. Biztosan hülyének néztek ahogy a dühös fejemmel próbálom szétütni.
De muszály volt levezetnem valahogy.
Jobb ha ezt ütöm nem pedig a fürdőszobai tükröt...

De kezdjük az elején. Mi is ennek az oka?

Ma reggel történt, amikor én még békésen aludtam, és meghallottam hogy Tommy (nem, nem apa, semmiképpen) szóval nyírta a füvet.
A zajra kinyílt a szemem és az ébresztő előtt 20 perccel keltem. Eddig sem volt a szívem csücske a tag, hát még most. Egyébként elég komor arccal tologatta azt a fűnyírót...
Lementem a konyhába, és gyors megittam a reggeli kávémat, hogy életben maradhassak a mai nap folyamán.

Ekkor megláttam anyát, amint megjelent a pultnál és nekitámaszkodott. Majd elővett a zsebéből pár szemet a gyógyszereim közül.

Ekkor esett le mi történt.
Basszus! Tommy biztos megtalálta az udvaron a fűben. Én barom kidobáltam az udvarra! Neeem nem tudtam volna lehúzni a WC-n vagy valami...

Anya csak lerakta a tablettákat az asztalra és csalódottan nézett rám:

-Miért?...Tudod, hogy szükséged van rá, apáddal mi csak jót akarunk neked!

-Anya! Mondd már el kérlek, hogy mégis mit segít ez rajtam? De tényleg!
Rohadtul elegem van ebből, hogy ennyire gyerekként bántok velem te is és Tommy is! Ha eddig nem hatott akkor most miért fog hmm?

-Kicsim, csak akarnod kell! Hinni benne, hogy jótékony és segíteni fog! Muszáj szedned, nincs mese!

-Hahh... szánalmas vagy! Mintha a pici lányod lennék még most is, akivel le kell nyeletned a gyógyszert különben büntit kap!
Nem elég büntetés az életem? Hogy ezt kell elviselnem? Miért kell még ez a szar, felesleges bogyó is?

-Nem érted, muszáj szedned! Ez enyhíti a halucinálást és jobban fogod érezni magad, pozitívabb leszel és nem pedig ennyire dühös és hirtelen haragú! Muszáj jobban lenned!- mondta már könnyezve és remegő kézzel.

Ekkor leesett...

-Jézusom....te félsz tőlem.

Igazam van?- ordítottam könnyekkel ellepve.

-Én csak....-nem bírt válaszolni, csak zokogott.

-Te nem tudsz elviselni és félsz, hogy bántalak...
Tudod mit én megyek is! Távol maradok!
Ekkor kitrappoltam az ajtón a cuccommal együtt, és becsaptam magam mögött az ajtót.
○○○○○○○○○○○○○○

Most épp Rachelékhez tartunk, még jó, hogy ő itt van.
Nem akarok ezek után hazamenni... Azt hittem ismerem az anyámat, azt hittem csak óvni akar a gyógyszerekkel.
De úgy tűnik maga miatt csinálta...Nem érdeklem, mivel nem tudja átérezni, amit én, csak magát félti! Csak egy teher vagyok a vállán!

Így hát ma nem megyek haza. Racheléknél alszom.

Tudom, hogy a szülei nagyon kedvesek és elfogadnak engem. Már találkoztam velük többször is itt, viszont fura módon még sosem aludtam itt Racheléknél...de most muszáj leszek.
Az anyukája palacsintát sütött nekünk estére. Igazi finomság!
Miután jól laktunk megágyazott nekünk, én friss, virág illatú takarót kaptam! Máris imádom ezt a helyet! Minden megvan a kényelmes alváshoz.
○○○○○○○○○○○○○○

Van egy olyan szokásom, hogy esténként ki szoktam menni sétálni az utcánkba, csak hogy kiszellőztessem a fejem, kicsit megnyugodjak. Ez általában be szokott válni.
Így hát most is ezt tettem amíg Rachel elment fürdeni.

Szabályosan hideg volt odakinn. Lassan kezdődik a tél.
Ez a ház egy hosszú, egyenes utcában helyezkedik el, úgyhogy volt merre sétálgatnom. Elmentem egy darabig, majd visszafelé vettem az irányt.

Elég kihalt volt az utca így estefelé. Csak az utcalámpák fénye világított halványan a járdára, így épp elláttam az orromig ebben a ködben.
Az a rossz ebben az esti sétálásban, hogy bármilyen gyanús alak jöhet az utcán, én pedig nem biztos, hogy meg tudom állapítani, hogy tényleg itt van e vagy csak képzelem.
Sajnos ez most is így történt. Mikor a ház felé tartottam, megláttam egy kapucnis embert ülni a padon, aki épp...hát csak...meredt maga elé, és igazából nem nézett semmit, csak bámult előre.
Nagyon furcsa volt, és nem szívesen mentem volna közelebb hozzá, úgyhogy felhívtam Rachelt:

-Szia figyelj kijöttem sétálni az utcába és egy ijesztő alak itt ül a padon, nagyon fura, nem tudnál elém jönni, hogy együtt menjünk vissza?

-Hahh figyi én még a kádban ülök úgyhogy nem rohannék ki a hidegbe ha nem baj. Egyébként biztos vagy benne, hogy ott ül?

-Te nem hiszel nekem?? Hát persze, hogy ott van! Rachel ne izélj már, gyere mert félek!

-Biztos csak azért látod mert félsz a sötétben. Menj el előtte, fogadjunk ott sincs!
Figyelj nem akarlak megbántani de nem ez az 1. alkalom, hogy ilyet hallok tőled. Volt már ugyanilyen párszor meghogy valaki figyel a bokorból, vagy 3 ember követ az utcán! Ne félj már a semmitől!
Na siess haza, én most mentem.

Majd rámcsapta a telefont.

Hát úgy tűnik egyedül maradtam, szóval el kellett indulnom a férfi felé.
Először át akartam menni az úttest másik oldalán lévő járdára, de nem akartam, hogy furának nézzen még azt hiszi ennyire undorítónak tartom vagy valami.
Nem akartam feltűnően kerülni. Hisz egy lélek sem volt rajtunk kívűl az utcán, biztos észre vette volna mit csinálok!
Szar ügy de megoldottam. Villámgyors léptekkel elhaladtam mellette. A férfi meg se moccant.
Megkönnyebbülten haladtam tovább a ház felé.

Viszont ekkor hirtelen teljesen elsötétült előttem minden.

Azt hiszem Rachel nagy hibát követett el...