Az elme rabja

A szomorú valóság

Samantha vagyok, és ez az én történetem.
Hogy megérthess, vissza kell mennem teljesen az elejére, még a 8. osztályba. Hogy megtudd miként is éltem napjaimat.

Azt hinnéd átlagos 15 éves diák voltam nagy álmokkal, barátokkal körülvéve, fiúk után kóslatva. Hát...el kell, hogy szomorítsalak. Én nem vagyok ilyen egyszerű eset.
Ilyen élete az átlagos, gondtalan tinilányoknak van, akiknek az a legnagyobb bajuk, hogy nem kapják meg az új telefonjukat, amit karácsonyra kértek... Én meg örülnék neki, ha meg tudnék hallgatni egy dalt zavartalanul. Ha rendesen tudnék üzengetni az embereknek. Ha lennének barátaim...

A szomorú valóság bizony az, hogy paranoid skizofréniában szenvedek. Szó szerint szenvedek...már 4 éves korom óta. Nem tudtam megtapasztalni milyen lehet egy egészséges ember élete, és valószínűleg soha nem is fogom.
Én ezzel nőttem fel, szinte már hozzászoktam a hangokhoz és az alakokhoz amik körülvesznek. De az a helyzet, hogy az állapotom egyre csak súlyosbodik. A szüleim régóta szedetik velem a gyógyszereket, amik látszólag nem hatnak. Hiszen máig semmi változás...
Ma eldöntöttem, hogy nem fogok több bogyót beszedni feleslegesen! Eddig is csak anyuék miatt csináltam, hogy valamelyest megnyugodjanak. Legalább rajtuk segít.

Nade felmerül a kérdés: hogyan is tellik egy napom? Gyakorlatilag próbálok beilleszkedni a többiek közé nap mint nap, és nem furcsán viselkesni, különben megijednek tőlem és a közelembe se jönnek.
Igen, ugyanolyan iskolába járok mint a többi gyerek. A szüleim így tartották helyesnek, hát nem volt mit tenni inkább rájuk hagytam. Végülis ki kezdene el leállni veszekedni egy hirtelenharagú, skizofrén, fura, dührohamos, dilis lánnyal?!
Ezeket a jelzőket szoktam megkapni a többiektől. De szerencsére van egy legeslegjobb barátnőm, akire mindig számíthatok, Rachel. Ha tudná mennyire fontos nekem...ő tartja bennem a lelket, konkrétan miatta élek még.
És hogy hogy lettünk barátnők? Már én sem emlékszem pontosan, 1. óta azok vagyunk, és ő az egyetlen aki elfogad olyannak, amilyen vagyok.
Ha makogok az orrom alatt óra közben, vagy ha hirtelen megütök valamit ő nem ijed meg, ha félek, ha szomorú vagyok nem is mindig kérdez rá, csak megölel és segít. Bárcsak mindenki ilyen lenne...
Nade visszatérve a sulira. Azt még úgy ahogy túlélem, megszoktam hogy mindenki furának néz, értem én. Viszont otthon nincs senkim. Nincs ott Rachel, és a szüleim szemében egyfojtában csak a sajnákozást látom és hogy folyton próbálnak felvidítani, óránként 2szer "betörnek" a szobámba, úgy néznek rám mint aki már születésekor el lett rontva, csak hogy én erről az egészről nem tehetek!!
○○○

Hahh. Ez sem jobb nap úgy látom...már most kiborultam pedig még haza se értem. Most lett vége a sulinak. Már kezd sötétedni, végülis november van, mit vártam?
Gyors léptekkel, kissé zihálva megyek hazafelé, és közben az eső is zuhogni kezd. Minél hamarabb felhúzom az esernyőm, hogy megvédjem magam a cseppektől amik fénysebességgel érik el a testem. Mintha hideg kis tűk szúródnának belém az égből. Utálom az esőt...

Kissé elázva, de még élve, sikeresen hazaértem. Felmentem a szobámba és ledobtam a táskámat a sarokba. Azután a konyhába vezetett az utam, ahol megláttam egy cetlit a hűtőn:

~A vacsorád a hűtőben, ma később jövünk haza, túlóráznunk kell. Ha bármi baj van hívj! Puszi: anyu, apu.~

"Ha bármi BAJ van hívj!" Mert velem csak a baj van, és tuti történni fog valami rossz, igaz?...hah.
Azért a kajának örülök, most nincs kedvem itt tüsténkedni.
○○○

Már este 10 van, anyuék alszanak, nekem pedig szokásosan pörögnek a gondolataim folyamatosan. Tudni illik, hogy rettegek a sötétben és valljuk be ez nálam nem túl előnyös. És csak egy kislámpa van a szobámban viszont azt mindig felkapcsolva hagyom, hogy enyhítse a félelmet.
Nem nagy a szobám de a szörnyek sajnos elférnek benne.
Van egy babagyűjteményem, az ablak alatti kis kanapén tartom őket. Szép hosszú hajuk van, bár van amelyiknek már levágtam éjszaka, ha ideges voltam, vagy csak hirtelen felindulásból.
Azóta szerencsére anyáék nem adnak ollót a kezembe...
Mindenesetre a többségük még ép állapotban van. Csak ott ülnek a kanapén, szorosan, néha az egyik felnevet...Van amikor egy egy megmozdul és életre kel, de volt már olyan is hogy álmomból felébredve szemtől szembe találtam magam eggyel, de elváltozott az arca és már nem volt olyan bájos. Ettől mindig kiráz a hideg, rágondolni is rossz...
Most egyelőre a fal felé fordulok és megpróbálom nem kinyitni a szemem.
Ez általában be szokott válni. De ha olykor megjelenik Rachel és elkezd mondjuk simogatni, azzal mindig álomba ringat...