✔️Vágtázz velem 18+ (JK FF)

7. rész: Mámor

~Park Siyoung~

Még...

Ma este nem menekülsz.

Enyhén remegő kezemet a számra teszem, ami még mindig forrón lüktet Jungkook csókjától. Vagyis a csókjainktól.

Az ágy szélén ülök, és a szemben lévő egész alakos tükörben bámulom saját magamat.

Hajam kócos, arcom kipirult. Ajkam nedvesen és duzzadtan csillog. Lelkemben pedig hatalmas tornádó tombol, ami nem tudja eldönteni, hogy jobbra menjen e mindent elpusztítva, amit az itteni emberek felépítettek, vagy balra induljon a nyílt óceán felé, ahol senkinek sem árthat, és szabadon kitombolhatja magát.

A mai napnak még nincs vége, én mégis már teljesen ki vagyok merülve. Leginkább érzelmileg. Hanyatt dőlők a puha ágyon és karomat a szemem elé rakom, hogy kicsit lehunyhassam a szemem. Nem akarok a saját érzelmeimmel foglalkozni, találnom kell valami kiutat ebből gödörből, amiben már így is nagyon mélyen benne vagyok.

Jelenleg úgy állunk, hogy ha a cég meg tudja szerezni a birtokot, akkor azt földig rombolják majd. Nem lesznek almafák, búzamezők, napraforgó táblák, állatok. Ennek következtében nem csak Jungkook menne tönkre, hanem minden valószínűség szerint a szomszéd birtokosoknak is el kell majd hagyniuk a földjeiket. Viszont, ha én nem kötöm meg most a szerződést magasabb áron, akkor ki fogják semmizni a férfit. Mindent elveszít majd, amiért évek óta küzdött, ami igazán boldoggá teszi.

De ha eladja a farmot, akkor talán...talán velem jöhetne a fővárosba. Vajon igent mondana? Biztos vagyok benne, hogy ott is találna magának megfelelő munkát, hisz olyan sok mindenhez ért. És talán, lehetne köztünk is valami. Már, ha nem gyűlöl meg egy életre azok után, hogy elvettem tőle mindent.

Ha megkérdezném, hogy velem jönne-e, igent mondana?

Várjunk csak? Miért akarom, hogy velem jöjjön? Miért érdekel engem ennek az őstuskónak az élete?

Miért facsarodik össze a szívem, és szűnik meg a dobogásban, ha arra gondolok, hogy nemet mond?

Saját magammal kellene foglalkoznom.

Kinyitom a szemem és a palafont bámulom. A vastag fagerendákon túl, valahol a vakítóan kék égen, egy fehér felhőn ülve anyukám és apukám gondterhesen tekintenek rám. Arcukat már homály fedi, de még így is látom, ahogy csalódottan néznek.

- Mit tegyek? Mondjátok meg, hogy most mit kellene tennem? – súgom. Válasz nem érkezik, nem is igazán várom, mégis valahol lelkem legmélyén érzem, tudom, mit kellene tennem.

Kicsit elbóbiskolhattam, mert Jungkook simogatására kelek fel. Mellettem fekszik az ágyon, és sötéten örvénylő tekintettel engem néz. Időközben éjszakába fordult a nap, így most csak a nappaliban felkapcsolt lámpa világít fel gyéren az emeletre.

Nem merek mozdulni, félek, hogy akkor ez a tökéletes pillanat elillan. A férfi, aki napok óta teljes egészében kibérelte az agyamat, olyan lágyan érint meg ujjaival, mint amilyenre mindig is vágytam. Tekintetében azt látom, hogy szépnek, kívánatosnak talál. Érdeklődik felőlem, figyel rám, és minden tudni akar rólam.

Kicsit közelebb hajol, és lágyan csókokkal hinti be az arcomat. Mindenhol ott hagyja ajka nyomát, miközben keze fürgén simít végig a karomon.

- Meghaltak – szólalok meg, és ettől azonnal megdermed. Arca ugyan még vészesen közel van hozzám, de a szemében már nem a vágy lobog, hanem a kíváncsiság.

- Amikor tizenkettő voltam. Autóbaleset – vonom meg a vállamat – Tudom, klisés. Árvaházban nőtem fel. Mert nem akart senki sem egy nagylányt.