✔️Vágtázz velem 18+ (JK FF)

4. rész: Lehetőség

~Park Siyoung~

A sárgás barna földúton olyan sebességgel haladunk, hogy a visszapillantótükörbe pillantva csak egy hatalmas porfelhő látszik, amit magunk után hagyunk, és az szinte teljesen átláthatatlan forgataggá válik. Szám szélét rágcsálva, félve pillantok a mellettem ülő férfira, aki még mindig dühtől vöröslő fejjel szorítja a kormányt, és összehúzott szemekkel az előttünk kacskaringózó utat figyeli. Óvatosan, hogy ne vegye észre, megmasszírozom a csuklómat, amit még a pályán megszorított, de ahogy hozzá érek, óhatatlanul is kicsit felszisszenek.

- Ne haragudjon. Nagyon fáj? – kérdi felém se fordulva, hangjában csöppnyi megbánást vélek felfedezni.

-Túlélem – felelem lehajtott fejjel, majd alig hallhatóan, inkább csak magamnak hozzáteszem – Volt ennél már rosszabb is.

Fejemet az üvegnek döntöm, és próbálok belefeledkezni a mellettünk elsuhanó tájba. Vannak dolgok, amiket jobb megtartani, és nem beszélni róla. 

A magasra nyújtózkodó kukoricaszárak, az apró légmozgásnak köszönhetően egymáshoz érve, suttognak felénk, amit még a kocsi zaja sem tud teljesen elnyomni. Ujjamat az ablak gombjára teszem, és leengedve az üveget, élvezettel hagyom, hogy a menetszél belekapjon a hajamba, a tüdőmet megtöltse friss levegővel, hogy az eddig számomra ismeretlen illatok az orromon át egészen a lelkemig hatolva, elraktározzam, mind azt a szépséget, amit ez a táj ad az itt élőknek. Karomat összekulcsolom az ablak felett és az államat megtámasztva, engedem, hogy az arcomba csapódjon a természet.

Olyan szép, és békés. Bűntudatom van, amiért azért vagyok itt, hogy ezt elvegyem. Hogy az egész megsemmisítésre kerüljön, és hogy autópálya és bevásárlóközpont legyen a helyén.

Újra a férfira nézek, akinek már normalizálódott az arcszíne, de még mindig látszik rajta, hogy komoly vitái vannak az apjával, amit nagyon nehezen visel.

Az ablakon beáramló levegő az ő fekete hosszúkás fürtjeit is megmozgatja, és tincsenként libbenti a szélrózsa minden irányába. Annak ellenére, hogy ideje nagy részét kint a szabadban tölti, arca mégis fehér, szinte hibátlan. Hosszú pilláit irigykedve fedezem fel, és ahogy pillantásom az orrán lecsúszva az ajkaira téved, újra a számba kell harapnom, mert még így is, hogy dühös és vékony vonallá szorítja össze, arra csábít, hogy megízleljem.

Oh, Siyoung! Elment az eszed?

Előre meredek, és megpróbálom kirázni a fejemből Jungkook csókra hívogató ajkát, de a néma csend, ami már legalább fél órája beállt köztünk, nem segít.

- Meséljen magáról valamit – hangja hirtelen annyira megrémít, hogy pár pillanatig fel sem fogom a kérdését.

- Minek? – csúszik ki a számon a goromba kérdés. - Bocsánat.

- Semmi gond. Még hosszú az út, a rádió bedöglött, és szeretném, ha valaki kicsit lefoglalná a gondolataimat. Maga már elég sok mindent tud rólam, amit a meggyőzésemhez fel tud használni. De nekem nincs semmi fegyverem maga ellen – kivéve a lenyűgöző mosolyod, a kockás hasad, és a piszkosul pimasz pofikád.

- Valami konkrét?

- Alap dolgok. Mondjuk hány éves? – talán most előszőr pillant rám, amióta berángatott a furgonba.

- Egy hölgytől nem illik ilyet kérdezni – apró mosollyal fordulok a másik irányba, és már előre sejtem a reakcióját a válaszomra.

- Egy hölgytől talán nem. De maga a Hercegnő.

- Huszonhét – csúszik ki a számon. Kezemet odakapom a szám elé, de biztos vagyok benne, hogy teljesen mindegy, mert a mosolya a bizonyíték, hogy hallotta.