✔️Vágtázz velem 18+ (JK FF)

10. rész: Hiányzol?

~Park Siyoung~

Egy hét. Egy kibaszott hét. Hét végtelenül hosszú és unalmas nap. Ennyi idő telt el, hogy elhagytam a birtokot. Napkelte előtt felkeltem, összepakoltam, és az aláírt szerződést széttépve, szívemet otthagyva, eljöttem a birtokról.

Persze nem számítottam rá, hogy még aznap felhív, de reménykedtem. Biztosan nagyon dühös, hogy búcsú nélkül jöttem el, de egyszerűen képtelen lettem volna neki Isten veled-et mondani szemtől szembe. Nem tudtam volna akkor eljönni. Így is a farm határában le kellett állítanom a kocsit, mert sírógörcsöt kaptam, annyira fájt és még fáj azóta is a szívem.

Éjjelente alig alszok, nappal pedig mint egy zombi úgy járok-kelek a lakás és az iroda közt. Fogalmam sincs mi történik körülöttem, nem is nagyon érdekel. Gondolataim csak körülötte forognak, hogy vajon mit csinálhat? Mit gondolhat? Érez e valamit irántam, vagy csak egy kislányos képzelgés volt az az egy hét vele.

Minden percben a telefonomat lesem, várom, hogy hívjon, vagy üzenjen, de néma marad az a fránya készülék.

Örökölt lakásom, amit eddig imádtam, most börtönnek hat, ahonnan nem tudok szabadulni. Minden nap egy küzdelem, hogy felkeljek a hideg ágyból, és magamra erőltessek egy olyan mosolyt, amitől úgy tűnhetek kívülről, hogy jól vagyok.

Senkinek nem beszéltem arról az egy hétről, úgyse értené meg még a legjobb barátnőm se. Szótlanul, meghunyászkodva, hagytam, hogy az a barom főnököm hétfőn leüvöltse a fejemet, mert üres kézzel tértem vissza. Természetesen elhordott mindennek, majd közölte, hogy kurva nagy mázlista vagyok, hogy nem rúgat ki azonnal.

Persze, baromi szerencsésnek érzem magam, hogy két élet között kellett döntenem. Nagy mázlista vagyok, hogy ilyen szuper jó főnököm van, aki minden kulimunkát rám lőcsöl. És mennyire boldog is lehetek, hogy nem csak a saját feladataimat, de az ővéit is megcsinálhatom.

A lehető legjobb döntést hoztam.

Tényleg.

Vasárnap a hideg lakásból kiszabadulva, megcélzom az első parkot, hogy biciklit bérelve a folyó partján egy kicsit levezessem a bennem felgyűlt feszültséget, bánatot, keserűséget. Talán egy kis mozgás segít. Ha a testem elfárad, talán könnyebben hajtom álomra a fejemet, és végre alhatok.

A ragyogó napsütés sok embert csalogat ki a rejtekéből, így a kerékpár bérlése lehetetlen feladatnak bizonyul, ezért inkább sétálva indulok meg a tervezett útvonalon.

A folyó mentén kellemes lágy szellő fúj, ami a kibontott hajamat lengeti, és közben az arcomat hűsíti. Nem érződik annyira a nap melege, így észre sem veszem, hogy kissé megpirul az orrom. De nem is nagyon izgat, hisz amúgy is barnább a bőröm, mint az ideálnak. Pont ezért néztek le az árvaházban. Fülembe bedugom a fülhallgatót és max hangerőn hallgatom a múlthéten összeállított lejátszási listát. Szívbe markolónak hatnak most a dallamok, amikor pár nappal ezelőtt boldogságot rebesgettek, most fájón kínozzák a szívemet.

Egy padra ülök és a csillogó víztükröt bámulva ismét összefacsarodik a szívem. A tó melletti első együttlétünk emlékképei kéretlenül furakodnak elmémbe, végképp teljesen összetörve engem. Nem bírom visszatartani könnyeim, talán nem is akarom, egyszerűen csak engedem, hogy eláztassák az arcomat, hogy az államon összegyűlve nagyobb cseppekben az ölembe hulljanak. Nem érdekel, hogy a körülöttem lévő emberek mit gondolnak most rólam. Sokan megbámulnak, mégsem tudom elzárni azt a csapot, amit a víz látványa megnyitott.

Egy váll súrolja a vállamat, majd egy kéz az arcomat finoman érintve közelebb húz magához, és hagyja, hogy minden fájdalmamat kisírjam magamból.