Peeta Mellark szemszögéből a 74. Éhezők viadala. (Fanfiction) [Szünetel]

A Kiképzés második és harmadik napja- A megmérettetés

A második napon a dárdahajítást gyakoroljuk, amikor egyszercsak egy kislányt pillantok meg, nem messze tőlünk. Ha jól emlékszem, a tizenegyedik körzetből érkezett. Első ránézésre nem tűnik többnek tíz évesnél, de az Éhezők viadalán a korhatár tizenkét év, így kizárásos alapon annyi lehet. Szemmel láthatólag Katniss nem vette észre, hogy társaságunk van, ezért úgy gondoltam, szólok neki.
– Azt hiszem, figyelnek bennünket.
Katniss elhajítja a lándzsát, majd a kislány irányába néz. Én közben felveszek egy újabb lándzsát és eldobom. Katniss még mindig a lányra néz. Szerintem Primre, a húgára emlékezteti.
–Ha jól tudom, Rue a neve.-súgom oda Katnissnek.
– Mit csináljunk? – kérdezi egy kicsit nyersen, de úgy csinálok, mintha nem venném észre.
– Semmit – felelem. – Csak gondoltam, beszélgessünk. Szemmel láthatólag, Katniss nem tudja levenni a szemét Rueról, ezért lemondtam erről a tervemről.

A Tizenkettedik Körzet emeletén, reggeli és vacsora közben Effie meg Haymitch kifaggat minket a nap
minden percéről. Mit csináltunk, ki figyelt bennünket, milyen formában van a többi kiválasztott. Cinna és Portia nincsenek jelen, így aztán a józan ész érezhetően hiányzik
az asztal mellől. Pedig Haymitch és Effie már nem marják egymást. Úgy tűnik, egyesítették az erőiket, és
eltökélt szándékuk, hogy a lehető legjobb formába hozzanak bennünket. Egyfolytában arról magyaráznak, hogy mit csináljunk, és mit ne csináljunk az edzéseken.
Én vagyok a türelmesebb kettőnk közül, Katniss azonban kezd egyre mogorvábban viselkedni.
Amikor a második este végül sikerül meglépnünk az asztaltól, odasúgom Katnissnek: – Jó lenne, ha valaki
szerezne egy italt Haymitchnek.
Valami horkantásra és nevetésre egyaránt emlékeztető hangot ad ki, majd rám szól.
– Ne csináld, Peeta. Nem kell megjátszanod magad, ha kettesben vagyunk.
– Rendben van, Katniss – felelem fáradtan. – Ezután csak akkor beszélgetünk, ha mások is vannak a közelünkben.

A kiképzés harmadik napján sorban behívnak mindenkit, hogy egyenként, a nyilvánosság kizárásával
megmutathassuk a Játékmestereknek, mit tudunk. Körzetenként hívják be a kiválasztottakat, először a fiúk, aztán a lányok kerülnek sorra. A Tizenkettedik Körzet, mint mindig, ezúttal is az utolsó. Az étkezőben lógunk, nincs jobb ötletünk. Akit egyszer behívnak, már nem jön
vissza ide. A terem fokozatosan kiürül. Miután behívják Rue-t, egyedül maradunk. Szótlanul ülünk, aztán engem hívnak.

Nagyot nyelek, majd felállok. Ha most ennyire izgulok, mi lesz velem az arénában?
–Nyugi Peeta, nyugi.-suttogom olyan halkan, hogy Katniss se hallja. Egy ideig meg sem mozdulok.
–Ideje indulnod. Ne felejtsd el, mit mondott Haymitch. Most kell megmutatnod, mekkora súlyt tudsz felemelni. – töri meg a csendet a lány.
– Kösz. Megmutatom nekik – felelem, és próbálom elrejteni a remegésem, de a hangom így is néha elcsuklik. Tuti, hogy gyengének tart. – Te pedig… célozz pontosan. -nyögöm ki végül.
Bólint, mire én bemegyek a terembe.

Rögtön érzem, hogy valami nincsen rendben. Túl régóta vannak már itt a Játékmesterek. Huszonkettő
kiválasztottat néztek meg. Már túl sok pohár bor csúszott le többség torkán. Nem akarnak mást, csak szépen hazamenni. Ahogy én is.
Viszont nem tehetek mást, követnem kell az előre megbeszélt tervet.

–Peeta Mellark. Tizenkettedik Körzet.- mutatkozom be. Talán itt még figyelnek a Játékmesterek, de egy másodperccel ezután már egymáshoz fordulnak, le sem tojnak, tovább beszélgetnek, esznek, isznak, totálisan figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy egy szerencsétlen Kiválasztott ott áll előttük, akinek a túlélési esélyeit az általuk adott pontok jelentős mértékben meghatározzák. Mindegy, az ember élet nekik már nem számít, hiszen hetvenhárom viadalt végignéztek. Ez nekik olyan, mint egy újabb évad valami rossz tehetségkutatóban. Egy olyan tehetségkutató ahol azt nézik, hogy képes vagy-e túlélni, hogy te leszel-e az egyetlen, aki életben marad. Gyűlölöm, hogy a kapitóliumiaknak a Viadal csak szórakozás. Szerintem is nagyon szórakoztató végignézni emberek halálát. Főleg, ha az a sajátom. Pff. Viszont, hogy ezt a minimális esélyemet a túlélésre ne baltázzam el, inkább odalépek a fém golyókhoz, amik súly szerint vannak felállítva.
Először egy kisebbel próbálkozom, majd megkísérelek egy nagyobbal dobni. Az állványt egészen jól eltalálom, amit nem túl nehéz, tekintve, hogy pár méterre áll tőlem.
Tovább dobálózom a nehéz labdákkal, majd az egyiket majdnem sikerül ráejtenem a lábamra. Ezek már akkora súlyok, hogy simán szilánkosra töri a csontjaimat. Rokkantan meg még ennyi esélyem sem lenne az Arénában.
Addig dobálom a súlyokat, amíg az egyik papagáj nem szól, hogy elmehetek.

A lakosztályba tartó úton pedig azon gondolkozom, hogy vajon a kapitóliumiak csak sipítozni és bólogatni tudnak? Teljesen felidegesítettem magam a Játékmesterek viselkedésén. Egyáltalán nem érdekli őket a kiválasztottak sorsa. Kíváncsi lennék, hogy mit tennének, ha nekik vagy a gyerekeiknek kellene részt venni a viadalon.
Nem akarok a bemutatóra gondolni. Egyszerűen csak ki akarom zárni a fejemből. Így is elég gondolat kavarog a fejemben. Viszont Haymitchnek és Effienek biztosan beszélnem kell róla. Én csak szeretnék egy kis nyugalmat, amikor nem kell megjátszanom magam, amikor nem kell utasításokat követnem, amikor egy kicsit egyedül lehetek. De a tervet követnem kell. Nagy sóhajjal, és az XL-es (mű)mosolyommal belépek a társalgóba, ahol Effiék már tűkön ülve várják a beszámolót.

Éppen a társalgóban ülök Haymitch és Effie társaságában, amikor Katniss elviharzik mellettünk és irdatlan erővel becsapja maga mögött a szobája ajtaját.
– Ennek meg mi baja?– kérdezem teljesen empátia mentesen. Most nincs kedvem jópofizni. Épp eleget tűrtem Katniss csípős megjegyzéseit.
–Nem tudom. Megyek, megnézem.- Áll fel Haymitch, mire Effie követi, így egyedül maradok. A gondolataimmal.

Mihez kezdek majd az arénában? Eddig nem nagyon kellett küzdenem az életemért. Jobb lett volna előbb hazai terepen kipróbálnom magam. De most már nem tehetek semmit. Bízom benne, hogy a Hivatásosok nem engem találnak meg először, és valahogy elmenekülhetek. Mert bár az eredeti tervem igen nemes, de úgy hiszem, nem fog menni. Hogy miért? Mert félek. Rettenetesen félek. A haláltól és annak módjától.

Mert vagy a természet, vagy egy tőr öl meg, és egyik sem lesz hozzám kegyes.
A kettő közül, nem tudom, hogy melyik, de azt biztosan tudom, hogy a viadal végén nem én leszek az, aki életben marad.