AHOGY MEG VAN ÍRVA... - FÉLVÉREK IV.

Part 1

Humiston úgy döntött, él a sors adta lehetőséggel és végleg, még a nyomát is eltünteti Dechantnek a munkásszállásról. Egyáltalán nem hiányzott neki - sőt! -, nagyon is örült, hogy nem kell tovább osztoznia a szobán az olykor antiszociálisan viselkedő férfivel.

Ha eltűnt, hát eltűnt! Mindenkinek így a legjobb! – könyvelte el, s vidáman fütyörészve dobálta a szoba közepére Dechant cuccait. Felnyitotta a szerszámosláda tetejét, hogy abból is kiszedegeti amiket Robert tett a közösbe, aztán egy mozdulattal lazán visszahajtotta.

– Egy fenét! – morogta Humiston. – Minek ezek neki?!

Aztán ahogy újra Robert agyonhordott ruháit kezdte összeszedegetni és a kupac tetejére dobálni, a kezébe akadt egy viszonylag új állapotban lévő bőrdzseki. Robert ezt nagyon ritkán hordta. Nagy becsben tartotta, mert ez volt az egyetlen normális viselhető kabátja. Ebben voltak az iratait is, mer szinte csak akkor vette fel, ha azokra is mindenféleképpen szüksége volt. Humiston ajka önelégült vigyorba húzódott, forgatta nézegette, áttapogatta a zsebeit pénz reményében. Hátha. Bár nem fűzött hozzá nagy reményeket, hogy talál is benne, hiszen Robertnek sosem volt pénze. Kifolyt a keze közül, s igazán azt sem tudta felsorolni, hogy mire költötte. Egyszerűen csak elfogyott. A férfi tárcáját találta csak benne, az irataival. Rövid töprengés után Humiston az asztalra dobta az igazolványtartót, a dzsekit pedig felpróbálta. Igazgatta, többször végignézett magán, majd eldöntötte, hogy ezt a darabot megtartja. Aztán a lábával összébb igazgatta a kupacot, és egy zsákba gyömöszölte, az igényesség teljessége nélkül. Majd benézett az ágy alá, ahol talált még két lábbelit. Egy agyonhasznált bakancsot, és egy jobb állapotban lévő sportcipőt. A bakancsot a ruhák tetejére dobta, a sportcipőt ugyan a lábához mérte, de aztán az is a zsákban kötött ki. Még egyszer benézett az ágy alá, biztos ami biztos alapon. Jóval bentebb valami még sötétlett. Humiston a seprő nyelével piszkálta ki az igencsak kemény valamit. A koppanásból, úgy ítélte meg: fadoboz lehet. Ahogy az ágy alól napvilágra került az ismeretlen tárgy, a vadász arca megnyúlt az őszinte döbbenettől. Egy faragott és tarkára festett zenedoboz volt.

Miket nem tartott ez a degenerált?! – hüledezett magában, s forgatta a kezében a szerkentyűt, megtekerte volna a fémkallantyút az oldalán, de az nem moccant. Ekkor vette észre a ládikán a ráfabrikált pántot a lakattal. Dugipénzt remélve benne, gondolkodás nélkül, erőszakosan távolította el a lakatot. A tartalma újabb meglepetést okozott a vadásznak.

– Mi a szar? – dünnyögte Humiston, ahogy legfelül megpillantotta a kb. 17 in (44 cm) hosszú imaláncot. – Ez ennyire vallásos? Csak nem még imádkozott is?! – Hitetlenkedve ingatta a vadász a fejét, miközben tovább turkálta a ládika tartalmát. Gyűrött, tépett lapok sokasága gyerekrajzokkal, amik alól egy kovácsolt karikagyűrű is előkerült. Egyértelműen nem valami értékes fémből készült, ezt Humiston meg tudta állapítani, de azt már nem , hogy milyen ötvözet is lehetett az anyaga.

Humiston az igazolványtárcáért nyúlt, s helyet csinálva neki a ládikában, alaposan meggyömöszölte a taralmát, aztán a tetejére tette. Úgy döntött felhívja Ochoát, mert egyedül, ő soha nem döntött semmiről. Arról is a hírhedt vadász rendelkezett, hogy Dechant ott kapjon munkát és szállást, ahol Humiston is. Így magától értetődő volt számára, hogy önhatalmúlag, csak úgy nem dobja ki Dechant cuccait. Először megkérdezi Ochoát, hogy mi legyen a fölöslegessé vált holmikkal.

– Mit akarsz? – Ochoa barátságtalanul horkant bele a telefonba.

– Ez a nyomorult már úgyse lesz meg – kezdte Humiston. – Valahol rothadásnak indult, vagy éppen emésztik a vadak.

– Ezért hívtál?

– Itt van a holmija! Mi a fenét csináljak vele? A mocskos ruhái, büdös bakancsa – kezdte sorolni a férfi. – Te! Ez valami beteg elme lehetett! – kacagta Humiston, kezében forgatva a dobozt. – Még zenedoboza is volt! Tudod mivel van tele? Gyerekrajzokkal! – újságolta felfedezését, gúnyos vigyorral a vadász.