AHOGY MEG VAN ÍRVA... - FÉLVÉREK IV.

Part 14

Adele vegyes érzelmekkel nézte a íróasztala lapjára kiterített papírokat, amin Dechant leletei voltak. Lánya szavai zakatoltak a fejében, hogy a férfi vizsgálati eredményei szerint nem is ember.
Ki lehet az apja? Miféle idegen szerzet? – gondolatait mély sóhajjal kísérte, miközben végső elhatározással vette magához a telefonját, hogy felhívja távolban élő párját.
– Igen, Adele? – Bastian már a második kicsöngés után felvette a telefont, mintha csak a hívásra várt volna. A késői idő ellenére egyáltalán nem olyan volt a hangja, mintha most ébredt volna a telefonra.
– Csak nincs valami baj? – kérdezte a férfi, hangjából érződött az aggodalom.
– Nem tudom – sóhajtotta Adele, miközben rengeteg gondolat volt a fejében és hirtelen azt sem tudta melyikkel kezdje. – Van itt valami, ami téged is érdekelne. Vagyis gondolom, hogy érdekelne.
– Hallgatlak.
– Te is tudsz a másfajta létformákról, akárcsak édesapád. Otthon vagytok ebben a témában. Lenne itt valami... vagyis valaki és nem tudjuk beazonosítani, hogy mi lehet. A vizsgálatok eredményei semmivel nem azonosak.
– Veszélyes?
– Nem igazán tudom.
– Hogyan vizsgáltátok akkor? Boncoltátok?
– Nem! Ő él! Beleegyezett a vizsgálatokba.
– Akkor együttműködő – állapította meg Calchas.
– Igen, annak tűnik...de attól még aggódom – sóhajtott egy mélyet Adele.
– Miért?
– Bonyolult – köszörülgette a torkát a nő. – A DNS vizsgálatokból kiderült, hogy a lányomnak elég közeli vérszerinti rokona. Vagyis a húgom lányának.
Bastian minden izmában megfeszült. Eddig kényelmesen már az ágyában feküdt, de most lassú, kimért mozdulattal felült. Ő is tudta, hogy Dorothy prikolics felmenőkkel rendelkezik. Nagyon is ismerte azt a kapszulát, amit már régóta, rendszeresen postáztak neki.
– Milyen ágon?
– Nem az én családi ágamon. Apai ágon. – Adele az ajkát harapdálva várta a férfi reakcióját, hiszen Bastian is beleásta magát a másfajta létformák tanulmányozásába. Ismerte Dorothy történetét, és hogy ki az apja. A férfi légzése kihagyott a bejelentésre, szívverése felgyorsult.
– Hol van az illető?
– Itt nálunk. De nagyon diszkréten kell kezelned, Bastian! Nem árulhatod el, hogy Dorothy egy kliensének kiadtam neked az eredményeit. Nem szeretném lerombolni a lányom hitelét, megbízhatóságát.
– Persze! Ez természetes! – Calchas közben ledobta magáról a takarót és siető léptekkel elindult az asztalon heverő laptopjáért.
– El tudnád küldeni nekem a vizsgálatok eredményét?
– Igen. Itt vannak a kezembe. Akár most azonnal.
– Nagyon jó! Szóval prikolics és valami ismeretlen keveréke?
– Igen, és ez az ismeretlen nagyon ijesztő!
Adele kezében a papírokkal a dolgozószobájába sietett, bekapcsolta a szkennert, az asztali gépet, és hozzáfogott átküldeni Dechant leleteit.
Bastian a vonal másik végén izgatottan várta azokat.
– Ijesztő az ismeretlen? – kérdezte a férfi halvány mosollyal az ajka szegletében.
– Igen! Mert semmi emberi nincs benne! – szakadt fel a nőből, hangja megremegett.
Ahogy megjelentek a képernyőn a beszkennert lapok, Bastian a tekintetével már át is futotta őket.
– Istenek az égben! Ez nem lehet! – suttogta, s egyre izgatottabban olvasta az érkező adatokat. Vett egy mély lélegzetet, mellkasa beleremegett, ahogy lassan kiengedte.
– Ki vagy te? – suttogta, mintha csak attól tartott volna, hogy valaki meghallja.

Dechantnek egészen máshol jártak a gondolatai, nem azon, hogy kivédje Talan gyakorló támadásait, pláne, hogy meg is jegyezze őket. Robert soha nem az volt aki következetesen figyelt volna magára és alakította volna a jövőjét és az életét. Nem igazán voltak konkrét céljai. Élt a pillanatnak. Nem tervezett, csak úgy meglovagolta az épp adott lehetőségeket és alkalmakat. Az elmúlt idők eseményeiből viszont Ginger tagadhatatlanul belé égett. Sokszor olyan intenzíven rátört és magával ragadták a fiatal lányhoz kötődő emlékek, hogy még az érzéseket is újra átélte, amibe szinte beleborzongott.
– Helló! Ne kalandozz el! Hol jár az eszed?! – szólt rá megemelve a hangját Talan.
– Sehol – hadarta a férfi, zavartan kerülte tanítója tekintetét. – Csak elbambultam – motyogta.
– Hát ne bambulj el! Élesben, az életedbe is kerülhet!
– Oké! Rendben – bólogatott kelletlenül Dechant. – Lehet elölről?
Talan biccentett, majd kezdő pozícióba állt. Eszébe jutott, amikor Ivan tanította őt a börtön falai között. Kemény edzésekkel nyüstölte, és gyakorlásaik sokszor véresen és fájdalmasan végződtek, hiszen a fehér vadász egyáltalán nem kímélte őt.
Döntött.
Egy gyors mozdulatsorral rendellenes helyzetbe csavarta tanítványa karját, aminek a végén Dechant csuklója ropogva érte el csontjai töréshatárát. Robertet ez olyan váratlanul érte, hogy csak egy nyögésre futotta, s döbbenten pislogott Talanra, aki hideg szigorral nézett vissza rá.
– Eltörted a csuklómat! – emelte meg a hangját hitetlenkedve Dechant – Ezt most miért? – nyögte, óvatosan próbálta mozgatni sérült végtagját.
– Az ellenfeleid sem fognak veled finomkodni – válaszolta rezzenéstelen arccal az Őrző. – Ha átalakulni nem is tudsz, de gyorsan gyógyulni, igen! Amúgy, így arra is rá fogsz jönni, hogy azt is tudod irányítani, milyen tempóban regenerálódj – magyarázta Talan.
– Téged is így tanítottak? – vetette oda félvállról Robert, haragos daccal a tekintetében.
– Nem – rántott a vállán a szakrális őrző, s arcára halvány cinikus mosolyt rajzolt a visszaemlékezés, s mielőtt Dechant vissza nem vágott egy „Na ugye!"-val, még hozzátette: – Speciel a csuklómat nem törte el, de bőven volt min gyakorolnom az öngyógyítást. – Nagy levegőt vett és megeredt a nyelve a felvillanó emlékektől. – Tele voltam vérző, mély sebekkel ahogy a testvérem tanított, és még akkor sem kímélt amikor a földön voltam.
Dechant fölényesen húzta félre a száját.
– De jó, hogy nekem nincs ilyen testvérem – morogta az orra alatt.
– Én viszont szeretném, ha még élne! – vágta rá azonnal Talan, szívébe újra belé mart a fájdalmas emlék, hogy tudatlanul ő maga oltotta ki az életét. Egy pillanatra felvillant előtte Ivan elhomályosuló tekintete, ahogy elhagyta az élet, ahogy látta benne, hogy mennyi mindent mondana még neki...
– Sőt! Szerencsére semmilyen testvérem nincs – kontrázott rá tovább Dechant.
– Ezt, azért én nem jelenteném ki a helyedben – biccentett Talan. – Fogalmad nincs ki az apád, igaz? Ennyi erővel akár lehetnek valahol minimum féltestvéreid.
Dechant nagy levegőt vett, hogy visszavág, de erre nem tudott mivel. Lassan engedte ki a levegőt a mellkasából, nem folytatta tovább a szavak párbaját. Ökölbe szorította kezét, párszor körzött a csuklójával.
– Rendben vagyok, folytathatjuk – dünnyögte, amire Talan helyeslően bólintott.
Dechant nem volt hozzászokva a kemény edzésekhez. Bár kitartó volt és nagyon tudott küzdeni - hiszen ezek kellettek neki eddigi élete során a túléléhez -, de soha eszében sem volt még külön edzeni a fizikumát. Mindig úgy védte meg magát, ahogy éppen tudta, nem volt ebben sem képzett. Ha elkerülhetetlen volt verekedett, nem pedig harcolt. Igazából soha nem is érdekelte a közelharc. Így most sem igazán figyelt Talan tanácsaira. Eljutott a tudatáig, hogy tanítója, mentora folyamatosan beszélt hozzá, de a szavak értelmét és mondanivalóját szelektálás nélkül engedte el.
Talan annak ellenére, hogy látta a fiatal férfin az érdektelenséget, mégis kitartóan osztotta meg védencével a tapasztalatait. Az őrző hasonlóan próbálta tanítani Dechantet, mint annak idején őt, Ivan.
– Előnyben vagy! – fakadt ki Dechant egy újabb sérülés szerzése után. – Neked karmaid vannak! Eleve fegyver a kezed!
Robert közel a harminchoz legalább olyan flegma és zárkózott stílussal rendelkezett mint ő annakidején kamasz korában.
– Elfáradtál? – Talan kérdésére Dechant csak egy hanyag vállrándítással válaszolt.
A szakrális őrző egy darabig szótlanul figyelte, ahogy Robert sebeit vizsgálgatva állt fel a földről, majd döntött. Ivan jutott megint az eszébe, és amikor megkapta tőle a karambitokat, hogy azok legyenek a karmai...
Talan a fejével intett tanítványa felé, hogy kövesse őt a helység sarkában lévő asztalhoz.
– Úgy gondolod fegyverrel jobban boldogulsz? Válassz! – Talan kezét az asztalon sorakozó fegyverarzenál felé lendítette. Dechant semmitmondóan legeltette a szemét az asztalon sorakozó különböző formájú és méretű késeken. Talan bízott benne, hogy valamelyiknél látni fog Robert szemében érdeklődést. De ez elmaradt. Aztán egy mély sóhajjal kivett, egy Ivantól megörökölt karambithoz hasonlót a kések közül.
– Én ezt ajánlanám – mondta és Dechant felé nyújtotta. – Azt mondtad nem tudsz átalakulni. Márpedig ha összeakadsz egy olyan ellenféllel aki karmokkal rendelkezik, igazad van, nem árt ha neked is vannak.
– Ez? – Dechant hangjában volt némi lekicsinylő hangnem, de azért elvette a felkínált kést. Forgatta, felületesen vizsgálgatta. Nem szakértő szemmel, de külsőre tetszett neki a formája, a fogása.
– Két kezem van. Úgy lenne logikus ha kettő lenne belőle – csúszott ki Robert száján. Maga sem tudta miért, gyorsan el is hallgatott.
– Igen, jó meglátás. – Talan ajka halvány elismerő mosolyra húzódott. – Én pont ezért csináltam magamnak ilyet, párban. Van belőle kettő, de ha érdekel megmutatom, hogyan kell és megcsinálhatod a sajátodat.
– Jó lesz ez – billentette a fejét sután Robert és pillanatnyi várakozás után elvette a két karambitot az asztalról, miközben olyan tekintettel nézett Talanra, mintha azt kérdezné: „Ezt most tényleg elvehetem?" Őszintén meglepte, hogy tanítója csak úgy adott neki fegyvert, amit magánál is tarthatott. Nem ehhez szokott.
– Mára végeztünk, pihend ki magad, lazulj – Talan egy félmosollyal vállon veregette a sebekkel tarkított láthatóan elfáradt tanítványt. Robert csak biccentett, s a késeket a kezében forgatva kisétállt a szobából. Az ajtóban Dorothy mellőzte el. Ahogy ő kilépett, a nő ráérősen sétált be.
– Már végeztetek?
– Igen.
– Hogy haladtok?
Talan vágott egy „Nem is tudom" fintort.
– Azt hiszem vele nehezebb dolgom van, mint Ivánnak volt velem anno.
– Ez tuti elhiszem – vágta rá azonnal Dorothy.
Talan arcán széles vigyor terült el.
– Tudom, te nagyon nem bírod őt.
– Igyekszem – szabadkozott a nő. – Ám nem győzlek figyelmeztetni, hogy próbáld őt tárgyilagosan, ésszel pártatlanul megítélni. Ne legyél vele elfogult! Ő, nem te vagy! Nagyon nem, Talan! Kiszámíthatatlan és nagyon szélsőséges a viselkedése!
– Dothy! Hallod is amiket mondasz? – vigyorgott az őrző. – Mintha rólam beszélnél.
– Nem! – vágta rá Dorothy. – Ő az egyik pillanatban arrogáns, flegmán magabiztos, a másik pillanatban egy bűnbánó, visszahúzódó, csendes és sajnálatra méltó. Te, ha bűnbánó voltál is, egyáltalán nem arra játszottál, hogy megsajnáljanak. Akkor is nyers voltál és ...
– Bunkó – szúrta közbe Talan.
– Igen – bólintott Dorothy. – Szóval, ő más! Én inkább egy manipulatív személyiségnek tartom. Vigyázz vele! Veszedelmes taktikázó. Te egyszerűen nem tudtál hazudni. Inkább összeszorított szájjal hallgattál, de nem hazudtál. Ő szemrebbenés nélkül megteszi. Vagy agresszív, vagy a másik empátiájára próbál hatni. A hallgatása és a visszahúzódó viselkedése mögött nem zárkózottság van, hanem akkor megfigyel és felépíti magában a stratégiáját. Kiszámíthatatlan. Ő soha nem fog másra gondolni, csakis magára.
– Te most teljesen egy gonosz, rosszindulatú, önző és aljas személyiséget írtál le.
– Inkább egy ravasz róka, mint egy magányos farkas.
– Dorothy...
– Akkor csak gondolkozz a te józan eszeddel!
Talan már meg sem próbálta meggyőzni a nőt, a saját meglátásáról. Halvány mosollyal az arcán hallgatta őt tovább.
– Egész életében magára volt utalva, és soha nem érezte magát fizikailag olyan erősnek, hogy kiálljon magáért. Ide-oda csapódott, bujkált, lopott. Vagyis berendezkedett a jelleme egy taktikus túlélő módra. Mindig a győztes és az erősebb oldalára állt, meghúzódott a védelmükben, vagy kihasználta ha megsajnálták. Így volt, vagy nem? Ezeket a tényeket nem tagadhatod!
Talan arckifejezése lassan megváltozott. Ezekkel az érvekkel valóban nem tudott ellenkezni.
– Dédelgesd csak és tanítsd, de vigyázz! Azzal, hogy megosztod vele minden tapasztalatod, teljesen kiadod magad egy profi taktikusnak. Nehogy aztán az ő keze által halj meg, Talan!
– Tessék?
– Csak gondolkozz el kérlek azon, amiket most mondtam! – Dorothy szemében őszinte aggodalom volt, és végre Talanon is azt látta, hogy szöget ütöttek a férfi fejébe a szavai.