AHOGY MEG VAN ÍRVA... - FÉLVÉREK IV.

Part 6

Jared kilépett a két világot összekötő kapun, a hideg barlangteremben. Megállt, rendezte légzését, sejtjeit de legfőképpen gondolatait. Ezt tartotta a legelső fontos tennivalójának. Volt mit átrendezni a tudatában, az emlékeiben, hogy inkognitója továbbra is megmaradjon az elmékben kutató Gorman előtt. Ahogy viszont az események alakultlak, ez egyre nagyobb terhet jelentett számára, sok energiáját elvette.

Elég nagy kihívás elé állította az az esemény, hogy a vére - Dean - átlépett valaki helyett a kapun. Hogyan vigyázzon az utódra úgy, hogy közben leplezze a köztük lévő vérkapcsolatot? Igyekezett kitisztítani a tudatát, de nehéz volt úgy, hogy azon agyalt, hol is lehet az ifjú királyi vér? Mi történhetett vele azok után, hogy átlépte a kaput és át kellett esnie Gorman kiveséző tudatalatti letapogatásán? Ha kiderült, hogy csaló, hogy nem is ő az ifjú McElhanely, Aldafen ugyan mire ítélhette? Egyáltalán él még?

Az idő sürgette őt.

Miután már mindenét stabilnak érezte, nyújtott léptekkel megindult az ajtó felé. Még el sem érte, mikor szinte berobbant rajta Zadorach.

– Hol voltál ennyi ideig? Mért nem jelentkeztél? – esett neki azonnal az áruló hadvezér, s csak eztán nézett végig a Giant zilált külsöjén. – Mi történt?

– Elkaptak – horkant röviden Jared.

– Megvan amiért mentél?

– Meg – válaszolta kurtán, elővette zsebéből a diódaszerű kapszulát és megbízója felé nyújtotta. Ekkor lépett be Aldafen, mögötte Gorman. Egy pillanatra a levegő is megfagyott a helyiségben.

– Az meg mi? – csattant fel Aldafen, s határozott lépésekkel megindult a két Giant felé. Tagadhatatlanul felismerte a jeladót.

– Van erre magyarázatod, Zadorach? – fordult dühösen, szikrázó tekintettel az egykori helyőrség parancsnok felé.

– Igen! – vágta rá a katona, miközben szívét a torkában érezte dobogni. – A fiad jeladóját, miután őt halottnak hittük újra mozgásban láttuk. Ezért küldtem át Wicklundot, hogy nézzen utána – hadarta szinte egyszuszra, ezzel le is rázva magáról a további válaszadás felelősségét. Aldafen, Jared felé fordult, tekintetét a Giantnak szegezte.

– Nos?

– A fiad halott vezérem – mondta szárazon Jared, s markában a jeladót Aldafen felé nyújtotta.

– Ettől azért több információt várok, katona!

– Amikor először hoztam hírt a fiad haláláról...

– Tudom mit mondtál akkor – vágott türelmetlenül Jared szavába Aldafen. – Hol volt a jeladó, hogy újra mozgásban látták?

– Egy másik állatban – válaszolta csendesen Jared, s együttérzőn hajtott fejet a vezér előtt. Már érezte Gorman finom mentális szenzorait, amint hazugság legapróbb jele után kutattak a tudatában.

– Tán megküzdöttél az állattal, hogy így nézel ki? – mérte végig Aldafen a katonát.

– Nem egészen – motyogta Jared. – Az állat ugyan megtámadott de én kitéptem belőle a jeladót. Viszont akié az állat volt elkapott...

– Elkapott? – Aldafen szemöldöke lepetten emelkedett meg. – Egy ember el tud kapni egy Giantot? – hangjában nem kevés gúny éreződött.

– Ez nem közönséges ember volt.

– Nem?

– Legalábbis a fegyver biztos nem az volt, amivel rám lőtt. Kiütött. Mikor magamhoz tértem már ki voltam láncolva valami börtönféleségben.