30 𝒹𝒶𝓎𝓈 𝓌𝒾𝓉𝒽 𝒥𝒶𝓂𝑒𝓈 𝑀𝒸𝒜𝓋𝑜𝓎 [ᴴᵁᴺ] |×|

𝔸𝟙𝟟. 𝒞𝒽𝒶𝓇𝓁𝑒𝓈 𝒳𝒶𝓋𝒾𝑒𝓇 - 𝒜 𝒸𝓈𝒶𝓁á𝒹 𝒻𝑜𝓃𝓉𝑜𝓈 (𝒫𝒶𝓇𝓉 𝟤)

"𝑰'𝒎 𝒉𝒂𝒗𝒊𝒏𝒈 𝒕𝒉𝒆 𝒍𝒊𝒇𝒆 𝒕𝒉𝒂𝒕 𝑰 𝒌𝒊𝒏𝒅 𝒐𝒇 𝒉𝒐𝒑𝒆𝒅 𝑰 𝒎𝒊𝒈𝒉𝒕 𝒉𝒂𝒗𝒆 𝒐𝒏𝒆 𝒕𝒊𝒎𝒆, 𝒚𝒐𝒖 𝒌𝒏𝒐𝒘? 𝑰 𝒅𝒐 𝒇𝒆𝒆𝒍 𝒍𝒊𝒌𝒆 𝑰 𝒉𝒂𝒗𝒆 𝒂 𝒑𝒍𝒂𝒄𝒆 𝒉𝒆𝒓𝒆. 𝑨𝒏𝒅, 𝒂𝒕 𝒍𝒆𝒂𝒔𝒕, 𝑰 𝒅𝒆𝒔𝒆𝒓𝒗𝒆 𝒊𝒕, 𝒂𝒔 𝒎𝒖𝒄𝒉 𝒂𝒔 𝒂𝒏𝒚𝒃𝒐𝒅𝒚 𝒆𝒍𝒔𝒆, 𝒉𝒐𝒑𝒆𝒇𝒖𝒍𝒍𝒚."
-𝒥𝒶𝓂𝑒𝓈 𝑀𝒸𝒜𝓋𝑜𝓎

Charles betartotta az ígéretét, segített neked. Beletelt egy kis időbe, hogy egyáltalán megtaláltátok Eriket a sok mutáns között, de Charles segített amiben csak tudott. Az alatt az idő alatt bevallottátok egymásnak az érzelmeiteket és két év után Charles megkérte a kezedet. Együtt vezettétek az iskolát, ahová egyre több mutánst hoztatok, megmentve őket a családjuktól, vagy bármi más veszélytől, ami rájuk várt. Köztük a kedvencedet, Jeant, akire szinte lányodként tekintettél. A tinédzser lány elképesztően nagy erővel rendelkezett és Charlesszal nagyon féltettétek. A fiatalabb diákok pót-anyjukként néztek rád, amihez nagyban hozzájárult az, hogy te voltál ott, amikor valakinek rémálma volt, vagy nem tudott aludni. De például te is olvastál esti meséket. Úgyhogy érthető az apróságok szeretete irántad. Az is kiderült, hogy a többiek nem utáltak téged, szimplán csak féltek, hogy te is olyan vagy, mint ahogy Eriket látták a tévében. Így sok barátra leltél.

-Charles? - kerested a vőlegényedet.

Este volt és fogalmad sem volt, hogy hol van, pedig abban az időben általában már a szobátokban szokott lenni. Az első gondolatod Cerebro volt, de nem volt ott. Aztán Hankre gondoltál, aki nem volt a szokásos helyén a laborban.

-Mi történik itt? - kérdezted magadtól.

Tudtad, hogy ébren vagy, úgyhogy fogalmad sem volt, hogy mi történhetett. Az apróságok sem voltak a helyükön, szóval kezdtél félni. Futásnak eredtél, remélve, hogy mindenki jól van. A családodról volt szó és az ő épségükről, szóval érthető, hogy pánikoltál. Fogalmad sem volt hova menj, hol kezd a keresést. Felmentél a nappaliba, hátha ott vannak a tinédzserek, de nem találtál senkit. Nagyon féltél és a gondolat, hogy nem tudod mi történt velük, hogy nem tudod élnek-e még, ott nehezedett a szíveden. Lefutottál a lépcsőn és kimentél az udvarra. Félve néztél körbe, amikor láttál egy kis fényt a fák között. Így arra futottál. A remény eltöltötte a szívedet és nem kellett sok és odaértél. De nem volt ott se fény, se senki.

-Valaki? - kérdezted szomorúan.

Aztán felkapcsoltak a fények és minden diák előugrott.

-MEGLEPETÉS! - kiabáltak.

Döbbenten néztél mindenkire és végre lecsapódott rajtad minden feszültség és könnyezni kezdtél. Hallva a szipogásodat, az apróságok odafutottak hozzád és átöleltek téged. Letérdeltél és visszaölelted őket. Amikor elengedtek, letörölted a könnyeidet. Aztán Jean ugrott rád és ölelt át szorosan.