Tánc az élet ~Kaleido Star Fanfiction~

Első fejezet - Mitől döglik a légy?

- Mész a fenébe! – vágta hozzám a cipőjét Mona, egy ügyes mozdulattal elkaptam. A képébe vigyorogtam, amitől az olasz csak még dühösebb lett, nem gondolta volna, hogy engem nem tud ilyen kicsinyes játszmákkal felbosszantani.

- Szívem, ezt még gyakorold! – vetettem oda, olyan hangnemben, mintha csak annyit mondtam volna, jó napot. A lány igazi neve Monica Bruni, tizenhét éves, tavaly csatlakozott a társulathoz, mint háttértáncos. Előtte a legnevesebb balettiskolákban tanult, és hamar jó barátok lettünk, illetve, én gondolom ezt így, az már más kérdés, hogy Mona miként könyvelt el engem, mint élete egyik szereplője.

- Inkább a szemed kivájását gyakorolnám – dohogott, karmait macska módjára meresztve felém. Kedves. Sóhajtva álltam fel a padról, miután lehámoztam magamról a balettcipőt, én innen úgyis mezítláb ballagok vissza a szállásra. Mivel alapból nagyon ügyelnek a Kaleidónál a tisztaságra, semmi okom rettegni üvegszilánkoktól, vagy hasonló finomságoktól.

- Nick! – szólított meg Mia, a rendezőnk.

- Igen? – vettem azonnal egy száznyolcvan fokos fordulatot.

- Ha lehet, ne nyírjátok ki egymást, Capuletek lesztek a darabban! – feddett meg, főleg engem, mert én vagyok olyan ökör, hogy belemegyek Monica csetepatéiba, é többnyire amúgy is én kezdem az agyhúzást.

- Értettem, Főnökasszony – intéztem felé egy gyors haptákot, amolyan mókás célzattal, mire jót nevetett.

- Nem akarsz csatlakozni a bohócaimhoz? – fűzött Hart kisasszony. Már két éve be akart cserkészni a csapatába, de mindig leráztam, ahogy ezúttal is tettem, mert nekem köszönöm, ez a mezei bohóckodás bőven megfelel.

Segít elviselni az irritáló személyiségű balettmesterünket, ha nem humorizálnám el, már rég biztonsági kötél nélkül vetettem volna magam alá a mélybe. Tuti, hogy másik oldalon játszik a fazon, én meg, köszönöm, de még mindig a csajokat kedvelem. Kinek mi.

- De kár. Pedig tök jó a humorod, Nick.

- Köszi a bókot, de táncosnak jöttem, nem cirkuszolni – sütöttem el egy olcsó poént.

- Hé, itt csak én lehetek vicces! – játszotta a sértődöttet, de legalább megnevettettük ezzel a „műsorral" a kissé stresszes állapotban levő Miát.

Amióta a fősztárunk, Sora Naegino backstage-üzemmódba váltott, és Miss Hárpia, azaz May Wong vette át a helyét, kibírhatatlan állapotok uralkodtak a színpadnál. A francia rabhajcsárról nem is beszélve.

- Öhm, amúgy jól vagytok?

- Ja, fogjuk rá. Visszasírom a balettórákat – fintorgott Anna.

- Én meg azt, amíg csak Mona üvöltötte le a fejem – vakartam meg a tarkómat. – Ez az Oswald egy kész hajcsár.

- A bunkóságát meg ne is elemezzük.

- Sora hogy bírja?

- Dolgozik valamerre – felelték, értetlenül egymásra pillantva. – Te láttad ma?

- Még nem futottam össze vele, de sort kerítek rá ebédszünetben.

- Adjátok át üdvözletem. Ő sokkal jobban tudja, mitől döglik a légy itt – kacsintottam.

- Komolyan, neked köztünk lenne a helyed! – támadott be Anna.

- A nem melyik része nem érthető?

- Hagyd magad, és előbb szabadulsz – súgta Mia.