Tánc az élet ~Kaleido Star Fanfiction~

Negyedik fejezet - Mona színre lép

(Mona POV)

Íj, majdnem kirúgattam magam. Nem tehettem róla, annyira feldühített az a senkiházi Leighton, hogy előbb a kés, aztán meg kiiktattam hetekre. A barátnőimtől alapos fejmosásban részesültem, mert szerintük nem kis túlzásba estem.

- Ez mire volt jó? Komolyan meg is sérülhetett volna! Börtönbe akarsz kerülni? – bökdösött vállon Olivia.

- Igazatok van, boldogok vagytok? – Nem szállnak le rólam, amíg nem azt mondom, amit hallani akarnak. Egy hangyányit azért sajnálom a srácot, fájhatott az az apró reccsenés a csontjában, de talán ezzel megtanítom arra, hogy hagyjon békén. Nekem nem jön be. Nem szimpatikus, elviselem, mert a kollégám, és néha ez is nagyon nehezen megy, főleg, amikor azt hiszi magáról, hogy vicces, pedig már a pofátlanság határát súrolja.

Igazság szerint aki nekem eszméletlenül bejön, az Gary, az egyik technikus srác. Helyes, normális pasi, ő is pozitív kisugárzású, de nem akar mindent elviccelni, azt is, amit egyébként nem kéne. A trapézok irányítása a fő profilja, és amit ma alkotott, az zseniális. Mégis hibáztatta magát Mr. Oswald balesetéért, pedig tényleg bravúros, hogy milyen gyorsan kapcsoltak ott fenn.

Ő nem tehet róla, hogy Oswald megkattant Naeginótól.

- Na, most mi is kényszerszabadságon vagyunk, műsorleállás. – Hogy örült Daniel, aki hozta a hírt, hogy mi lesz a továbbiakban. – Még több balett óra.

- Nézzük a jó oldalát, nem kell háromfelé szakadnunk, amíg Oswald felépül.

- Te jól vagy, Mona?

- Én?

- Nagyon elkalandoztál, hahó! – lengette meg Olivia kezét szemem előtt. – Szerintem menj és kérj bocsánatot Nicktől.

- Megy a fekete halál! – háborodtam fel erre. Ez a mentális hideg zuhany bőven elég volt, hogy kibillentsen merengésemből. Ő bosszantott a kis akciómig, úgyhogy neki kéne tőlem bocsánatot kérnie.

A lelkiismeretemet viszont jól beindította a csajszi, szó se róla, kínlódtam is egész nap, hiába a jó hangulat. Olyan üres volt valahogy a nap. Erősen hiányérzetem támadt.

- Nektek nem hiányzik valami? – adtam hangot ennek, majd körbenéztem. Túl nagy a csend. Túlontúl nagy.

- De. A vidámság – sétált oda hozzánk Jason Blythe.

- Az tényleg ránk férne.

- Akkor húzzunk érte – ragadott karon Blythe és kezdett az ajtó felé cibálni.

- Hé, még át se öltöztem! – A cuccom is a táncteremben maradt, a nagy tükrösben. Ez gáz. Úgy, ahogy voltam, szál dresszben, harisnyában, félig balettcipőben é kibomlott hajjal álltunk meg a szállásoknál. Na nem! Én oda nem megyek most!

- Jason! – ütötte meg fülem egy ismerős hang. Francba!

- Na, jól van, madárkáim, befelé mindketten, és addig ki ne gyertek, amíg nem békültetek ki! – Jason akkora erővel lökött be Leighton ajtaján, hogy orral előre estem, ő meg kitért súlyom útjából. Meg tudom érteni, hogy nem akart elkapni a még ép kezével. Én se tenném, úgyhogy puffantam egy szépet a padlóján. Hát, nem pont így képzeltem az első csókom...

- Kivihogtad magad? – morogtam. Katt, csörr, az ajtó felől.

- Ez bezárt minket. Ilyen nincs, Jason, ha miattad meghalok, ugye tudod, hogy visszajövök és őrületig kísértelek?! – üvöltötte Leighton.

- Ablak? – gondolkodtam, mert nincs az az isten, hogy egész napot töltsek el Leightonnal. Akkor már inkább az Oswald-Wong páros hajcsár-stílusa.

- Kicsukva. Nem tudok bakot tartani, és őrt áll a genyó – pillantott ki.

Remek. Jason Blythe, ha innét kijutunk, futhatsz az életedért.