Csillagot hazudni a beborult égre - Aot [Rivaille Fanfiction ~ Levihan]

Második emlék - II.

Mikor a nap első sugarai megcsillantak az ablak üvegén, Hanji ébredezni kezdett. A feje hasogatott, szeme pedig égett. Nem sokra emlékezett a tegnapi napból, ám azt pontosan tudta, hogy eléggé berúgott.
A szomorúságát az alkohollal próbálta enyhíteni, több kevesebb sikerrel, ám ami utána történt azt sűrű homály fedte.

"De várjunk! Akkor hogy jutottam ide? És egyáltalán hol vagyok?" szeme kipattant és fejét körbe fordította a szobában.
Aztán majdnem dobott egy hátast a látottaktól.

Rivaille az ágya mellé helyezett széken ült, felsőtestével pedig az ágyra borulva aludt. Egyik kezét kinyújtotta és a nő ekkor vette észre, hogy az ő kezét szorongatja.

"Mégis...mi történt?" kétségbeesetten kapkodta a fejét, de semmire sem tudott rájönni a tegnappal kapcsolatban. Semmit sem látott, ami emlékeztetni tudná, csupán a férfi jelenléte utalt arra, hogy hogyan került ide.

A nagy mocorgásra Rivaille ébredezni kezdett és - a nő legnagyobb bánatara - elengedte a kezét. Lassan felült, szemeivel pedig próbált kivenni valamit a homályból. Mikor meglátta az előtte ülő, értetlen arcot vágó Hanjit, neki is valami hasonló kifejezés jelent meg az arcán. Szemöldökét ráncolva nézett a nőre és próbált valamit kipréselni magából, de valahogy sehogy sem jutott eszébe egy frappáns beszólás sem. Tompa aggyal ült és nézett előre, mire Hanji kuncogásban tört ki.

- Mi van? - vetette oda neki, ám az válaszra sem méltatva kacagott tovább. - Hé!

- Csak... olyan viccesen néztél rám! - nevetett tovább és magában elraktározta az enyhén kómás és kócos, szétálló hajú Rivaille-t, akit még így sosem látott és többet talán nem is fog.

A férfi csupán egy ciccegésre méltatta és felállva a székből ott hagyta a nőt.

　∞∞∞∞∞∞

Miután mindketten elkészültek és Rivaille tömören összefoglalta, hogy mi történt előző este, eldöntötték, hogy körbenéznek a városban. Úgy vélték, ha már végül így alakult, akkor még maradnak és kiélvezik ezt a pár szabad napot.

Mivel Rivaille tegnap az egész környéket kétszer bejárta a négyszemű után kutatva, így még pontosan emlékezett mi hol van - a nővel ellentétben, aki már azt sem tudta, hogy a lovát merre hagyta.

Bejárták a kisváros minden zugát, Hanji pedig boldogan ugrálva szemlélt meg minden, számára lenyűgöző helyet vagy tárgyat. Lelkesen szaladt a hóval fedett járdán és néha valamit Rivaille orra alá dugott, hogy nézze meg. A férfit már nem különösebben érdekelte a kis túrájuk, nyugodt léptekkel baktatott előre a nő után, de titkon őt is magával ragadta a hely. A nyugalom és csend, a hófedte táj és a friss levegő rá is jó hatással volt. Egész szórakoztatónak vélte a négyszemű ténykedéseit figyelni, aki szokás szerint mindenben felfedezte az érdekességet.

Mikor a parancsnok kiélvezkedte magát a városban és minden izgalmasat megvizsgált, már csak a tájat figyelve baktattak egymás mellett. Csendesen beszélgettek és Hanji végre úgy érezte, elérte célját.
Rivaille-t végre boldognak látta. Még ha ezt nem is mutatta ki, a nő tudta, hogy a mogorva álarc mögött egy magányos ember lapul, akit most végre felszabadulva láthat. Hosszú idők óta másra sem tudtak gondolni, mint a titánok ellen vívott csatákra. Egy újabb felderítő útra, melyek szörnyű halálokkal jártak. Sosem tudták ki lesz a következő. Legközelebb kit ragad majd el a kegyetlen halál?

Nem lehetett megjósolni, így mindig váratlanul érte őket. A fájdalom és gyász minden egyes nap a szívükben bujkált, hol felfedve jelenlétét, hol pedig némán egy adandó alkalomra várva. Ők sosem lehettek igazán boldogok - talán elhitethették azt másokkal, de a valódi érzéseiket csak az láthatta, ki érzett már hasonlóan.