Csillagot hazudni a beborult égre - Aot [Rivaille Fanfiction ~ Levihan]

Harmadik emlék - III.

Hanji szemei a távolba révedtek. A táj még mindig lélegzetelállító volt a fal tetejéről. A messze elnyúló dombok, a zöld erdők és a néhol megcsillanó tó. A távol most oly elérhetetlennek tűnt, pedig már sokkal messzebbre is eljutott életében. Látta a tengert sugárzó fényével, az aranyló homokot és tájakat, mikről az ember még álmodni sem merne.
Most mégis bezárva érezte magát. Tettei fogságában, egy végtelen körforgásban - melyből hiába próbálkozik, nem szabadulhat. A világ kegyetlen, ezt mindig tudta. Az élet pedig túl rövid, hogy hozzászokhassunk. A múltra emlékezni, vagy a jövőre gondolni sosem tűnt nehéz feladatnak, de a jelen megélése mindig is gondot jelentett a szemüveges nőnek. Voltak céljai, álmai, de a legtöbbször nem tudta, hogy hogyan valósítsa meg ezeket. Nyilván az első lépés a tapasztalatszerzés volt, de utána mi van? Mi van, ha a helyzet teljesen kilátástalanná válik? A cél homályosulni kezd és a belé vetett hit is lassan elpárolog?
Mi van, ha végül egyedül maradunk? Tetteink súlya húzza vállunkat és úgy érezzük, hogy az élet csak ellenünk cselekszik.

Akkor újra talpra állunk és jobban megvetjük lábunkat, mint eddig bármikor.

- Hanji parancsnok! Most mégis mit tegyünk? - Connie hangja elkeseredett volt, hisz tudta, hogy a tervük pont most bukott a porba, csakúgy mint társaik teste odalent.
Hanji mély levegőt vett és próbált uralkodni érzelmei felett. Oly sokszor látta már, ahogy Rivaille magára erőlteti az érzéstelen maszkot, de neki valahogy ez sosem ment. Gondolatai mindig arcára voltak írva, de most mindent megtett, hogy egy nyugodt arckifejezést mutasson katonáinak. "Egy halvány mosoly és tüzes tekintet. Talán ez beválik!"

- Bevetjük a B tervet! - válaszolta és végre határozottnak tűnt.
- Van nekünk olyanunk? - kérdezte Floch kételkedve és közelebb lépett parancsnokához.
"Nincs."
- Igen, van! - Hanji próbált megnyugtatóan kinézni és egy kis erőt önteni katonáiba. Tudta, hogy a hazugság nem a helyes döntés, de képtelen lett volna megmondani nekik, hogy vége van. A küzdelmeknek és a fájdalomnak.
Nem. A szenvedésnek már sosem lesz vége és ők most csak egy dolgot tehetnek.
Küzdenek.

Hanji gondolatai megállíthatatlanul cikáztak agyában. Próbált egy használható tervvel előállni, míg a körülötte lévők gyanút nem fognak. Egy megoldás a szorult helyzetre, kell valami legyen, ami hasznukra válhat!
Aztán eszébe jutott az egyetlen kiút.
Armin.

A fiú még mindig titánná változva állt a fal mellett és bizonyára ő is érzékelte a helyzet változását. A nő nem tudta, hogy vajon hallja-e őket, vagy sem, de meg kell próbálniuk kapcsolatba lépni vele. Az utolsó lehetőség és a rögtönzött pótterv, most csak is az ő sikerén múlik.
Látta, ahogy újabb embereket lőnek le és a szigeten túli katonák is csatlakoztak a lázadók csapatához. Már csak ők maradtak, itt a fal tetején és a majom titán teste, aminek kiiktatását most későbbre kell halasszák. Először túl kell ezt éljék.

- Figyeljetek rám! - kiáltotta és a köréje gyűlt életben maradt katonák szemeibe nézett, ezzel próbálva biztatni őket - Az egyetlen esélyünk, ha bevetjük Armin igazi erejét. A pusztító hő majd elintézi a katonákat, mi pedig elintézhetjük ezt a majmot - mondta és a kiterült titántestre mutatott. Csapata bólintott, így folytatta - El kell érjük, hogy Armin azt tegye, amit mondunk neki, vagyis a közelébe kell férkőzzünk. Ketten itt maradnak és őrzik a testet, a többiekkel pedig megpróbálunk átjutni a forróságon.
- Aki nem akar jönni, azt nem fogom kényszeríteni, de ha ez nem válik be, akkor mind meghalunk. Először mi, majd a családjaink, szeretteink és végül mindenki, akit valaha ismertünk. Ezt fontoljátok meg! - hangja határozottan csengett, de úgy érezte lábai menten összerogynak. Az utasítást kiadta, a döntés már csak a katonáin múlik. Elfordult tőlük, nem akarta, hogy lássák hirtelen hangulat ingadozásait, mert arcáról ismét eltűnt a magabiztosság. Legszívesebben üvöltött volna és öklét vágta volna a falba. Zokogott volna fejét Rivaille vállára hajtva, beszívva mámoros illatát. Hagyta volna, hogy a férfi megnyugtassa és ő örökké ott maradt volna. Csak vele, egy békés helyen, egy nyugodt világban.
De az álomkép csupán álomkép marad, őt pedig semmi sem fogja kiragadni a keserű valóságból. Rivaille nincs itt, így csak az lebegett szemei előtt, hogy túlélje és utána őt megint karjaiba zárhassa. Hisz megígérte, hogy visszatér hozzá és ő nem fog csalódást okozni.
Elsétált a fal széléhez, de most nem nézett le. Megint a tájat figyelte és próbálta kizárni zavaros gondolatait. Lenyugtatni magát és felkészülni a jövőre, ami még bármit hozhat magával.