Csillagot hazudni a beborult égre - Aot [Rivaille Fanfiction ~ Levihan]

Első emlék

A hold ezüstös sugarai beragyogták az apró szoba minden pontját és megcsillantak a fényesre súrolt ablaküvegen. Kint, a csillagok ragyogását most elnyomta a közelebb lévő égitest átható, intenzív fénye.
Az állatok békésen szundítottak a karámokban, a felderítő egység tagjai pedig szobáikban aludták az igazak álmát.
Ám egy ember ébren volt. A fény nem hagyta aludni, vagy talán a kínzó emlékek? Sosem volt egy nyugodt alvó, ám ez a mostani időszakban megváltozott. Már képtelen volt aludni. Az ablak előtt ült az oda kikészített széken és a csillagos eget bámulta, ám hiába próbálkozott, az álom sosem járt feléje.
Végre egyedül lehetett gondolataival és érzéseivel. Senki sem látta, ha reszket, ha vállai meg-meg rázkódnak. Nem látták, ha ököllel ver a falba, vagy ha a sarokban kuporog. S nem látták titkon elhullajtott könnyeit, melyek a padlót áztatták nap mint nap.
Nem látták azt, hogy mi zajlik most le benne, nem kellett fölöslegesen magyarázkodnia miatta.

Hogy Rivaille Ackerman-nak lennének érzelmei?

Mind emberek vagyunk, emberi érzésekkel, örömmel és bánattal. Csupán az különböztet meg bennünket, hogy van, ki nyitottabb mások felé és képes önmagát mutatni számukra, ám van ki erre sosem volt és soha nem is lesz képes.
Az érzelmek talán egy ember legbonyolultabb részét képezik. Mindig más, van hogy váratlan, van, hogy évekig csak várunk rájuk.
Kiszámíthatatlan és egyedi.
Ez tesz minket igazán emberré.

Rivaille Ackerman-nak is vannak érzései. Nem is kevés, ám sosem érezte annak szükségét, hogy ezeket bárkivel is megossza. Egész életét így élte le és akár egy ösztön, beleivódott a tudatalattijába bizalmatlanság formájában. Bizalmatlanság mindenki iránt.
A fájdalomtól való elzárkózással csupán magát akarta védeni, hisz mindig is tudta, ha valaha összetörik, akkor onnan nehéz lesz felállnia. Ám őt újra és újra összetörték. Anyja halála, majd a legjobb barátaié. A szenvedését pedig a düh csillapította, de el sosem feledtette.

Kik fontosak voltak számára, mára már mind halottak és erről csak is ő tehetett. Farlanékat hagyta elmenni, nem vigyázott rájuk eléggé, s végül a halálba küldte őket. Akkor a felderítő egység parancsnoka segítette ki önmarcangolásából. Egy célt adott neki és valakit, akit követhetett.
Majd elvesztette a csapatát. Az 57. felfedező út borzalmas kudarcba fulladt. Günther, Erd, Oulo, Petra... mind meghaltak. És a haláluk megint az ő kezein szárad, hiszen magukra hagyta őket.
Aztán a parancsnokát is elvesztette.
Ervin is miatta halt meg. Egy döntés miatt, melyet sosem fog végleg elfogadni és sosem lehet biztos abban, hogy valóban a helyes utat választotta.
Mindet kibírta, hiszen erős és mindig állt valaki mellette, aki felsegítette a legnagyobb bajban is.

És most, mikor már végre kezdenének rendeződni a dolgok, jön a következő csapás, egyben a legfájdalmasabb.

Rivaille sokat gondolkozott az utóbbi időkben. Az életen és annak minden szépségén és bánatán. A boldogságon, amit egész életében megtapasztalni vágyott és a fájdalmak elfeledésén, melyet sosem sikerült elnyernie.
Beteljesületlen vágyak, mik újabb bánatot szőnek már amúgy is bús gondolatai közé.

Az elmúláson gondolkozni talán nem egy mindennapos tevékenység, de a férfi most mégis napirendi pontjára tűzte.
Az esti, csillagos ég alatt eltöltött hosszú órák száma pedig kezdte mélyről felemészteni. A fáradtság eluralkodott felette, teste pedig legyengült. A kialvatlanság figyelmetlenné tette, s kezdte elveszíteni a kontrollt gondolatai felett. Szemei alatt hatalmas karikák húzódtak, arca beesetté vált és súlyosan lefogyott. Csupán árnyéka volt már hajdani önmagának. Egy halovány lélek, akit már csak az események sodornak magukkal.

Nem mehetett ki innen, hiába akart volna. A szobáját rácsos ajtó zárta el, melyen már számtalanszor próbált kiszabadulni, ám próbálkozásai újra meg újra kudarcba fulladtak. Elzárták őt, akár valami veszélyes állatot.
Azért mert végzett a Katonai Rendőrség csaknem 20 tagjával? Mert még saját társaira is rátámadt? Mindezt csak azért, hogy az Ő testét visszahozhassa ide, a falak mögé és normális nyughelybe fektethesse?
Hát valóban csak ennyit ér egy emberi élet? Miután elhasználódik, elhajítjuk, mint ha sosem lett volna? Elfeledjük és érzelemmentes gondolatokkal falak mögé menekülünk?
Elmenekülni az igazság elől? A valóság elől? Valóban ilyen embernek lenni?