Csillagot hazudni a beborult égre - Aot [Rivaille Fanfiction ~ Levihan]

Második emlék - I.

Kilenc hónap telt el a tengerhez vezető útjuk óta, az emberek pedig szép lassan hozzászoktak az új helyzethez. Engedélyezték, hogy mások is elhagyhassák a falakat, sőt! Voltak, akik azokon kívül telepedtek le és kezdtek önálló gazdálkodásba. A tenger partját benépesítették, házakat építettek és újfajta kereskedelmet folytattak. A tenger kincseit felfedezve megindult a halászat és az élelmiszeripar fellendült. Emberek százait látták el halhússal, a gazdagok körében pedig elterjedtté vált a rák vagy a ritkább halfajták, amiket a halászok jó pénzért eladtak neki.

Az emberek boldogan éltek szabadságban és biztonságban.

Beköszöntött a tél, így az emberek biztonságosabban érezték magukat házuk falai között. A parancsnokság pedig úgy vélte, ebben az időszakban nagyon csekély a valószínűsége annak, hogy az ellenség támadást kezdeményezzen, így a katonáknak szabadságot engedélyeztek a hideg, téli időben. Az emberek szétszéledtek, meglátogatták családjukat, vagy önkéntes munkát végeztek valamerre. Pihentek és azokkal lehettek, akikkel csak kedvük tartotta.

Rivaille Ackerman otthona mindig is a katonaság volt, így elképzelhetetlennek tartotta, hogy bárhova is elmenjen. Nem volt már kit meglátogatnia, az egysége tagjait pedig jobbnak látta elkerülni.

A szobájában ücsörgött egy bögre teát kortyolgatva és a kint szállingózó hópelyheket nézte. Fehérek voltak és tiszták. Egyszerűek, akár az élet.

Kellemes időtöltéséből a kivágódó ajtó csattanása rázta fel, amin egy enyhén csapzott nő trappolt be.

"Tévedtem. Az élet mégsem egyszerű."

- Rivaille! Gyere, elmegyünk!

- Hogy MI VAN? Hanji, elment az eszed? Mégis hova akarsz ilyen időben elindulni?! - de a nő jókedvét a dühös szavakkal sem lehetett eltörölni. Ha valamit a fejébe vett, akkor azt véghez is vitte. Legalább ebből a szempontból egy igazi parancsnok volt.

Rivaille-nak be kellett vallania, jelen helyzetben semmi kedve nem volt elhagyni meleg, fűtött szobáját valami őrültségért. Nem mintha valaha lett volna hozzá kedve...

- Elmegyünk a tengerhez! Hidd el, rád fér egy kis kimozdulás. - becsukta maga mögött az ajtót és egy szempillantás alatt a hadnagy előtt termett.

- Hónapok óta csak itt kuksolsz! Nézz magadra! Ez már nem normális. - ujjaival a férfi karikás szemeire mutatott, majd onnan sápadt arcára - Neked egy kis izgalomra van szükséged!

- És úgy véled, hogy majd a tengernél találok magamnak izgalmat? Mit csinálja? Sétáljak át az ellenséghez a befagyott vízen?! - nem. Határozottan semmi kedve nem volt elmenni oda.

- Ugyan már! Ez csak egy kis kirándulás, jót fog tenni.

- Ne hajtogasd már ezt a szarságot! Jót fog tenni? Mire? A kialvatlanságra ugyan nem! És fölöslegesen nem fogok elmenni semmilyen idióta túrára! - kezdett elege lenni a nő folytonos aggódásaiból, de Hanji nap mint nap meglátogatta őt és gondoskodott, hogy ne unatkozzon. Aztán egyik nap nem jött többet, úgy tudta elutazott egy távolabbi városba a parancsnoki feladatait intézni. Ez mind egy hónapja volt, ám akkor ő is rendesen el volt havazva munkával, így nem szentelt ennek nagyobb figyelmet. És most, mikor végre egyedül kipihenhetné magát és pár hétre elfeledkezhetne minden gondjáról, a nő csak úgy a semmiből felbukkan és el akarja rángatni magával valami értelmetlen útra, csak mert jót fog tenni neki.

- Én egy pillanatig sem az alváshiányodra gondoltam, törpe! Hanem a magányodra! - azzal sértődötten sarkon fordult és kiviharzott a szobából, az ajtót pedig hangosan becsapta maga mögött.