Nevem : Kegyetlen Arany

5.fejezet - Négy rombusz

Ajtócsapkodásra keltem az isten se tudja hol, közepes méretű, szolid berendezésű szobában. Ablak nincs, óra sehol és egyetlen díszítőeleme a szobának egy hatalmas csendélet szerű festmény. Egy nő állt tőrt fogva egy másikra, mögötte pedig ezer színben pompázó tavasz virágzott. A kép hatalmas mérete ellenére nem volt se rivalkodó se egyszerű. Túlságosan hétköznapinak tetszett és odavonzotta a tekintetet. Egy ágyban ültem már ammenyire fel tudtam a borzalmas fejfájástól. Az mélybarna ajtótól veszekedés és ordibálás zaja szüvített végig a füleimig.

-Home kibaszottul sweet home- gondoltam magamban, mert a helyzet túlságosan anyám és apám veszekedéseire emlékeztetett. Hirtelen dörrenést hallottam és akaratlanul kibuggyantak a könnyeim. Egyre csak sírtam, reszkettem és nem tudtam kiverni apám vérben ázott fejét a előszoba szőnyegén. Majd azon a fazonon járt a fejem, aki hatalmas valószínűséggel a földben akart látni legközelebb egy szépen lakkozott koporsóban. Nem vagyok biztos benne hogy ne láttam valaha is, ha csak futó emlékképként. Ezen lesz időm gondolkodni miután megszöktem.

Ajtós sorozatos csapkodása és még több ordítozás követte a lövést. Lassacskán abbahagytam a sírást és megpróbáltam kikászálódni az ágyamból. Nehézkesen de megálltam a lábamon és egy székhez támojogtam. Mi az istent adtak ezek be? tettem fel a költői kérdést és a széken támaszkodva néztem újra körbe a szobába. A "bejárati,, ajtó mellett egy szekény és a festmény. Vele szemben az ágy melette ez a karosszék szerű ülőalkalmatosság amiben jelenleg üldögélek. Fehér falak, szürke bútorok minden monoton, s eme metódust csak a vászon szakította meg. Túl nagy és nem illik a szobába, talán megpróbálhatnám megmozditani,bár kétlem hogy meg tudnám mozdítani. Minden cselekvés előtt valami ruha kellene mert nem kellene piszkos és szakadt farmerben meg egy ennél is retkesebb pólóban elhagyni a helységet, úgyhogy rávettem magam hogy eltámolyogjak a szekrényig. Külső szemlélő tuti azt mondta volna hogy része vagyok és mit ne mondjak úgy éreztem magam. Nyikorogva nyílt ki a tároló és azzonnal megcsapott a doh kellemes illata, nem tudom miért szeretem de mindig is a Dénessel a padláson töltött órákra emlékeztetett, gyermekkoromból. Egy fekete zakó, ing és a hozzá társuló szövetnadrág és egy 4 rombuszos nyakkendő, fekete zokni és lakkcipő, s mindet mintha pontosan rámöntötték volna. Mit nem tudhatnak ezek rólam? vagy amíg ki voltam ütve megmértek volna? Felrángattam magamra az előkelő ruházatot és megpróbátam úgy ahogy megkötni a nyakkendőt. Az anyag szinte belesimult a bőrömbe, a cipő mintha nem is lett volna a lábaimon és az ing szinte selyemből volt és egy csöppet átlátszott. Sebaj nem leszarom?- motyogtam magamnak és továbbtántorogtam az ajtó felé. Megjegyezném hogy a nadrág magamra rángatása közben minimum 3-szor majdnem pofára vágódtam, de ez mellékes.

Az egy kattanással kinyílt előttem a fakolosszus és pár percel ezelőtt hangosan zengő folyosó mostanra üresen kongott. Megindultam és nekíláttam feltérképezni az épületet. Egyre szeltem az ugyanolyan folyosókat, mely falaiből csak úgy áradt a penész maró szaga, ami valószinűleg az ablakok hiányának köszönhető. A fapadló csak úgy nyikorgott alattam és mintha egy labirintus végén járnák egy lépcső állta utamat. Lábaim kevésbé fájtak a sétát pedig sportos alkatomhoz hűen meg sem éreztem. Fokozatosan leereszkedtem a lépcsőfokokon és egy hall féleség tárult a szemem elé. Kristálycsillár csak még jobban kiemelte a barokk stílusú plafont és a márvány lapokkal lefedett padlózat elegánsan csiloggot. Összesítve fényűző és vakító látványa megbabonázott. Balra és jobbra egy-egy kétszárnyú ajtó volt, így a bal oldalon lévő felé fordultam és nyugodtan lépkedtem irányába. Azon gondolkodtam, hogy miért nem találkozam senkivel sem, így komplett egyedül voltam ebben a hatalmas építményben. Legalábbis azt hittem...

(a rész megírás alatti lelki támogatás és djést köszönöm MAnna824 -nek )