Nevem : Kegyetlen Arany

7. fejezet - Mit keresek én itt?

Belépve a konyhába, egyszerűen a pult közepére raktam az itt-ott vajas tányért, rajta az érintetlen kaviárral. Csongor még mindig furán bámult, de csak megforgattam a szemeim és az ajtó felé léptem. Vállam pont súrolta az övét, mert az a szerencsétlen beállt az kétszárnyú ajtó közepére.
- Bocs.-motyogtam az orrom alá és megindultam vissza a nagyterembe.

Szélesre tárva a terem ajtaját, síri csend fogadott és csak a függönyök libegése hallatszott. Léptem viszhangzott a hatalmas teremben, már már szinte tekintély parancsolva. Hova tűnt mindenki? Kezd egyre bizarabbá válni a helyzet. Hátrafordultam és Csongort sehol sem láttam. Mintha elnyelte volna őket a föld, hirtelen túlságosan is egyedül voltam. Kit akarok becsapni, hisz elraboltak, itt sosem voltam igazán társaságban. Hiányzik.

Visszaültem az asztalhoz és vártam, azt se tudtam kire, csak ültem és meredtem magam elé. Ki kell jutnom innen, mindegy hogyan, de el kell mennem. Vissza kell mennem, nem hagyhatom magamra Anyát és Dénest sem. Keresnek egyáltalán? Azt se tudom Magyarországon vagyok-e egyáltalán. Hirtelen ajtónyikorgás vert fel a gondolataimból, s ehhez társultak lassú, csoszogáshoz hasonló léptek. Felnéztem és egy negyvenes éveiben járó, elegáns alak nézett velem farkasszemet. Barna, ritkás haja oldalra fésülve, mintha mérnöki pontossággal lenne beállítva. Fehér öltönyt viselt, méregzöld nyakkendővel, amin tíz rombusz csillogott fehéren. Felemelkedtem a székből, s meghajolva kezet nyújtottam amit mosolyogva elfogadott. Velem szemben, a szemkontaktust nem bontva foglalt helyet, majd lassú monoton hangján beszélni kezdett.
- Örvendek, hogy végre megismerhetem a hatalmas Sallai ügyvédúr fiát.-itt köpni-nyelni nem tudtam...honnan ismerik ezek az apám?
-Az én nevem Yu Otuza, de itt mindenki csak mesternek hív. Tudod miért vagy itt fiacskám?- megjelent mögötte vöröske és hű csicskája Csanád.
Válaszul, megráztam a fejem, és mered tekintettel fürkéztem az urat előttem. Felemelte kezét és egy hatalmas, csattanós pofont adott le Bencének, a nyoma ott maradt.
-Nos mivel ez a szerencsétlen- itt az arcát egyre csak fogó Bencére sandított- nem volt képes elmondani, miért vagy itt, nekem maradt eme feladat.- majd bocsánatot intett, felállt és gyomorszájon rúgta Bencét, aki a földre esve köhögött. Mintha mi sem történt volna visszaült és folytatta a beszédet.
-Kedves Máté! Azért vagy eme otthon falai között, mert mikor még egészen pici voltál édesapám nekünk ígért, mint egyfajta zálogot. Féltve óvott addig a tragikus napig, míg valaki meg nem ölte. Sajnos azt még mi, a Daiyomodonban, sem tudjuk ki tehette, rengeteg gyanúsított van. A legfőbb oka annak, hogy nem hoztunk el hamarabb édesanyád volt, szegény asszonyt rendesen megviselte édesapád halála, de már nem kell tovább aggódnia, egymásra találtak a túlvilágon.- Anya meghalt? Nem ez nem lehet igaz...Anya...éreztem ahogy egyre záporoznak a könnyeim...Anya...A mester felállt, mellém csoszogott és óvatosan átölelt.
-Hát nem tudtad? Mély bocsánatom..- majd elengedett és a még mindig a földön fetrengő Bence bordái közé rúgott, csettintett egyet és a mindezt végignéző Csanád, felkapta a karjaiba, és megindult vele ki a teremből. Könnyes szemmel néztem utánuk, és egyre csak Anya járt a fejemben. Legalább nem szenved tovább...remélem tényleg megtalálta odaát apát.
- Y...mester! Szabad, lenne egy apróság, ami segíthet..-mondtan, miután kissé megnyugodtam. Mester végig szolidan mosolygott rám és öreges hangján így szólt.
-Persze hogy szabad, kérdezz bátran!
-Én azt hiszem láttam...-motyogtam
-Mégis mit láttál? Ki vele!- mondta, egy kicsit mérgesen.
-Aki...aki megölte...Apámat.-majd felemeltem a fejem és az úr szemébe néztem. Kikerekedett szemekkel nézett rám vissza, majd magának motygott valamit Kínaiul, és csettintett egyet.
Egy magas, barna hajú srác lépett be az ajtón, nem lehetett több mint 16. Odasietett mellém és a karomat megragadva ösztönzött arra hogy álljak fel. Épp hogy megálltam a lábaimon a srác el kezdett iszonyat erővel húzni ki a teremből, mester pedig mosolyogva követett minket.
Elhúzott arra amerre már egyszer jártam, oda ahova Csongor követett.
-Aúú..-szisszentem fel, mert a fiu egyre csak szorította a vállam. Meghallva, megtorpant, majd a csuklómra ráfogva húzott tovább. Szélesre tárta a folyosó végén lévő hatalmas, hangszigetelt ajtót majd Mestert beengedve, bekulcsonta azt, hozzáteszem még mindig a csuklómat szorongatva.

A termemben hatalmas monitorok, kijelzők és ezernyi számítógép sorakozott, előttük a szorgosan dolgozókkal. Az egész terem olyan volt, mintha egy James Bond filmből kaparták volna össze, mint díszlet. Nem volt sok időm bámészkodni, mert a srác újra húzni kezdett, végig az egyre csak engem figyelő gépelők mellett. Mester megállt a hatalmas monitor előtt, ami a terem szemközti falára volt szerelve, és onnan figyelte mindenki mozdulatát.

Egy kisebb, kihallgató szoba féleségben találtam magam. Egy asztal 3 székkel, és az asztal közepén egy diktafonhoz hasonló eszköz. A srác leültett az egyik székre, ő pedig a csuklómat végre elengedve, ki sietett a szobából.
Pár perc múlva egy idősebb, 38 év körüli úrral tért vissza, s a srác mellettem, míg az úr előttem foglalt helyet, aki amint leült beszélni kezdett, kicsit érdes hangján.
- Sallai Máté Gyula igaz?
- Igen uram.
- Nos én Etver Ádám vagyok, a srác melletted Tóth Levente. Azért vagy itt mert információkkal tudsz szolgálni nekünk édesapád haláláról igaz?
- Igen.
- Akkor hallgatlak.- mondta majd komótosan hátradőlt a székében, a diktafont benyomva. Pár percet gondolkoztam, hogy mit mondhatnék, de a végén ennyit tudtam benyögni.
- Ha meg tudnák nekem mutatni az összes gyanúsított fényképét, meg tudom mondani ki volt az, mert nem tudnám leírni önnek.- Ádám biccentett, s Levinek intett hogy hozza be a képeket. A fiu felállt és szinte kirohant a szobából, s néhány másodperc leforgása után, benézett az ajtón és ennyit mondott.
- Az első 200-at hozzam?- mire az úr bólintott. Milyen kétszáz? Gondoltam,hogy vagy egy pár, de azt nem, hogy ennyi! Soha nem fogok a végére érni. Még ezen gondolkoztam, Levi visszatért egy vaskos aktával, amit lecsapott az asztalra és lehuppant vissza a székre. Az aktára emeltem a szemem, majd Ádámmal néztem farkasszemet aki ennyit szólt csak.:
- Na kezdje el végre mert még 600 hátra van! -nem kellett többet noszogatni, nekiláttam a képeknek és az adatoknak. Az első pár oldal után megakadt a szemem. Alacsony, hosszú arcú, szőke hajú ember nézett vissza a képről. Ő volt az. Beúszott az emlékkép, ahogy kiugrik az ablakon, s szinte szőke haja megcsillan a holdfényben. Felemeltem a szemeim, az egyre csak várakozó urakra.
- Ő lesz az. Biztos vagyok benne.- Levi felugrott és kifutott a szobából, Ádám pedig egyre csak engem fürkészett. 

A mester lépett be az ajtón, mellette Csongorral.
Tapsolni és ujjongani kezdtek.
Végre megvan! Annyi év után! kiáltozták.
Csongor csak mosolygott és biccentett nekem egyet
Visszamosolyogtam, s léptem volna egyet, de a lábaim összecsuklottak alattam.
Levi gyorsan reagált és elkapott.
Egyre gyorsabban vert a szívem, és elsötétül előttem minden.
Csongor ordítását hallotam utoljára, utána elnyelt a sötétség.

Anya....