No One's Here To Sleeep

- second -

Rose szemszöge.

A fejem valósággal sajgott, percekig nem is tudtam semmimet sem megmozdítani, csak szemeimet nyitogattam.
A szoba először teljesen homályos volt s, ahogy egyre inkább visszatért az élet a testembe tudtam csak igazán körbenézni. Egy ismeretlen üvegkalitkában voltam, minden bizonnyal nem a Hydránál, amibe csak azért voltam teljesen biztos mert egyetlen egy őrt sem láttam magam körül.
Lassan ültem fel az ágyon, kinyújtóztattam az ágyról lelógó lábaimat majd karomat, aztán éppen nyakamat ropogtattam volna ki mikor elviselhetetlen fájdalom nyilalt belém. S ahogy a tarkómhoz, pontosabban az égető pontra simítottam az ujjaimat, hirtelen emlékek áradata zúdult végig szemeim előtt. Biztosan kitöröltek a  műtét előtt... Aztán jöttek a bosszúállók majd totális képszakadás.
Tekintetem az asztalon pihenő ruhákra vezettem és, ahogy végignéztem magamon, hát minden esetre jobbnak láttam inkább felvenni azokat.
Természetesen tudtam, hogy hol vagyok... Legalábbis valamennyire sikerült összeraknom a képet így egy a polcról leemelt könyvvel a kezemben, újonan szerzett ruháimban visszaülve az ágyra kezdtem azt olvasgatni. Őszintén szólva majd éhen haltam, a jobb kezem pedig valamiért be volt kötve és mocskosul fájt, csakúgy, mint a fejem. De volt már ennél rosszabb is... Valahogy kijutok innen aztán eltűnök. Megkeresem Brockot és felszívódunk csak mi ketten. Csak gondolkodnom kell... Tovább lapozgatva a könyvet hirtelen vágódott ki egy hatalmas fekete ajtó, természetes fénnyel megtöltve a szobát.
Tudtam, hogy kik ők, mindenki ismerte őket a világon. Steve Rogers, Tony Stark, Bruce Banner és Natasha Romanoff.

-Csodaszép reggelt csipkerózsika, este hét óra van. -viccelődve közeledett felém vasember mire a mellette sétáló nő oldalba lökte.
Az üvegtől egy, talán két lépésre álltak meg, én pedig végignézve rajtuk vezettem vissza a tekintetem a sorok közé.
-Hogy van a karod? -kérdezte Steve érdeklődve, de én nem válaszoltam. Gondolom mennyire érdekelheti...
-Szükséged van fájdalom csillapítóra? -ohh istenem... Igen. De még mennyire... Kiabáltam magamban, de fölöslegesen, hiszen azt úgysem hallhatták meg.
-Szóval ez a stratégia? Nem beszélgetünk? -felnevetett jóízűen Tony mire csak unottan emeltem rá tekintetem.
-Srácok most... Menjetek ki. -megszólalt Natasha komolyan majd leült a kikészített székre, az ágyammal szemben. Megvárta, amíg a három férfi távozott majd halkan szólalt meg.
-Ez már nem a Hydra, nekünk..., nekem nyugodtan válaszolhatsz. -óvatosan ejtettem magam mellé az unalmas életrajzi könyvet miközben a vörös hajú nőre vezettem tekintetem.
-Rose, igaz? -kérdezte barátságosan mire csak bólintottam egyet.
-Csak Rosie.
-Én Natasha vagyok. Rosie, nagyon fontos tudnunk, hogy benned lehet e még a Hydra programja... -hajolt közelebb bizalmasan hozzám.
-Nem. A csip volt az. -válaszoltam egyszerűen mire csak bólintott egyet.
-Miért vagyok itt? -kérdeztem ezúttal én.
-Mert megkértél rá... Hogy ne hagyjalak ott. -válaszolt nagyon halványan elmosolyodva.
-Egy pár évet elkéstetek... -szűrtem fogaim közt, de úgy látszott nem igazán értette mire gondolok. Nem is volt kedvem belemenni hiszen a fejem minden addiginál jobban kezdett lüktetni, ami valószínűleg az arcomon is meglátszott, hiszen Natasha felemelkedve a székről szólalt meg.
-Hozok vacsorát, és fájdalom csillapítót.
-majd lassan távozott a helyiségből engem egyedül hagyva. Fájdalmasan döntöttem hátra a fejem, ami a vastag üveg lapon hangosan koppant. Viszont  nem töltöttem túl sok időt egyedül, hiszen a résnyire nyitott ajtó mögül lépteket, halk beszédet hallottam beszűrődni. Valakik közeledtek.
-Direkt megkértelek, hogy szólj, hogyha felkel! -dühöngött egy ismerős hang idegesen.
-Figyelj ide, még fájdalmai vannak, csak egyedül akar lenni... -válaszolt a másik, egyre közeledő hang.
-Húzz el Steve! -szinte kiabált az ismerős orgánum, aki másodpercek múlva már egyenesen felém közeledett, nyomában Amerika kapitánnyal.
-Hol van Nat? -kérdezte az előbb említett férfi, de nem igazán volt kedvem válaszolni. Úgyis nemsokára rájön, hogy nem én ettem meg...
A kapitányról lassan a másik személyre vezettem tekintetem, aki csak aggódva fürkészte mozdulataimat. A Tél Katonája teljes valójában... Kíváncsian vezettem végig tekintetem hosszú tincsein, rózsaszín, kissé elnyílt ajkain, a sötétkék pólón, amely meglehetősen előnyösen emelte ki izmos felsőtestét. A világos szürke melegítő pedig, amit viselt eléggé otthonias külsőt kölcsönzött neki.
-Hogy vagy? -lépett közelebb az üveghez a férfi, viszont a fájdalomtól már megszólalni sem voltam képes. Azt hiszem azzal egyenesen arányosan, hogy milyen régóta vagyok ébren, kezd erősödni a kínzó lüktetés az egész testemben, a fülem mögül kiindulva.
Éreztem, hogy apró izzadság cseppek csorogtak végig a homlokomon és őszintén a legkevésbé sem éreztem magam jól...
-Mondtam Buck... Időre van szüksége. -az említett vállára tette kezeit a kapitány majd lemondóan fordult meg és sétált ki a teremből. De Bucky nem tágított, szűntelenül csak engem fikszírozott azokkal a tengerkék szemeivel.
-Péntek, engedj be hozzá. -mély, ellentmondást nem tűrő hangon szólalt meg a katona, amire szinte azonnal érkezett is a válasz. Habár arról őszintén fogalmam sem volt, kihez is beszélt valójában.
-Sajnálom, de nem tehetem. Mr. Stark megtiltotta, hogy az engedélye nélkül bárki is belépjen a cellába. -szomorúan konstatálta, hogy sajnos nem léphet be hozzám, a következő pillanatban pedig csak dühösen kezdte püffölni fém karjával az üveget.
-Fejezd be... Kérlek. -újfent hátra bicsaklott a fejem, hiszen már nem voltam képes elviselni a hangzavart, amit az ütlegelésével okozott.
-Sajnálom. -csalódottan rogyott le a faszékre, ahol percekkel az előtt még Natasha üldögélt, arcát pedig tenyerei közé rejtette.
-Semmi baj... -sóhajtottam egyet tekintetem újfent a férfira vezetve, aki viszont továbbra sem nézett rám. -Veled álmodtam. -nagyon nehezen, de végül kinyögtem ajkaim közül a szavakat. A férfi feje lassan megemelkedett, így néhány kósza tincs hullott szemeibe, amelyekkel kíváncsian tekintett fel rám. Mintha nem is hitte volna el az előbb hallottakat. -Segítened kell eltűnnöm innen.
-Itt biztonságban vagy... -nem Bucky válaszolt, hanem a terem bejáratából Natasha. Légies léptekkel közeledett felénk, amin nem csak én, hanem a férfi is rendesen meglepődött, majd az özvegy felszólítva azt a bizonyos Pénteket kérte meg, hogy nyissa ki neki a cellám ajtaját, az pedig minden szó nélkül engedelmeskedve tette azt, amire megkérték.
-A gyógyszer túl lassan hatott volna. Infúziót kapsz, rendben? -letette az ágyamtól nem messze lévő asztalra a tálcát, amin két hatalmas szendvics volt illetve egy gőzölgő bögre, amiben talán tea, talán kávé lehetett. Az infúziót az állványával együtt tolta be a "szobámba", mögötte pedig Bucky közeledett felém, aki végül az asztalnak támaszkodva állt meg és keresztbefont karokkal tekintetét szűntelenül rajtam pihentette.
Közben Natasha bal kezem után nyúlt és miután könyök hajlatomat fertőtlenítővel megtisztította óvatosan helyezte be a kanült a vénámba. Ellenkezni, hogyha akartam sem tudtam volna, így jobb híján csak fájdalmasan szisszentem fel, de a nő mit sem törődve azzal, egyből a csepp számot állította be.
-Tudom, hogy most nem szívesen beszélsz... Semmi gond, de azért kérlek hallgass meg. -ellágyult vonásokkal tekintett le rám Natasha. -Itt vigyázunk rád. Tudom, hogy ez hihetetlennek tűnik, de ezen a helyen biztonságban vagy. -megszorította kézfejemet azzal nyomatékosítva előző szavainak komolyságát mire nagyon halványan elmosolyodtam. Olyan nagyon szívesen felképelném ezt a beképzelt nőszemélyt. Csak egy kicsit csillapodna már ez a végeláthatatlanul kínzó fájdalom a testemben. Kibaszott képmutató bagázs... Amint fel tudok állni, eltűnök innen, vagy a katona segítségével, vagy nélküle.
-Most pihenj... Bucky vigyáz rád. -s azzal távozott is a szobából mind a két ajtót nyitva hagyva.
A katona nem szólalt meg, nem kérdezősködött, még csak meg sem mozdult. Hagyta, hogy pihenjek, ő pedig míg az infúzió csöpögött, arcomba pedig kezdett visszatérni valamiféle egészséges emberi szín, egy könyvvel szórakoztatta magát.
A csönd egyáltalán nem volt kellemetlen, jól esett a hallgatás élvezni tudtam, ahogyan a kínzó fájdalom egyre inkább elhagyja a testem. Aztán békés kis csöndünket hasam égtelenül hangos korgása szakította félbe, amire a férfi szinte azonnal reagálva helyezte mellém, az ágyra a reggelimet. Na még mit nem... Ő sem gondolta, hogy majd  jóízűen elkezdem falatozni ezt a hülye szendvicset.
-Enned kell. Majdnem két napig voltál eszméletlen. -megszólalt végül a csendkirályt játszó katona.
-Nem vagyok éhes. -szűrtem fogaim közt a szavakat, amiket még én magam sem hittem el, nemhogy ő. Folyamatosan korgó gyomrom sem igazán győzte meg állításom valósságáról. Nagyon jól tudtam, hogy ennem kellett, de nem mertem... Bármi... Bármi lehet benne. Néhány másodperccel később, amikor realizálta, hogy bizony nem fogok enni, az asztaltól ellökve magát szólalt meg újfent.
-Elmegyek hogyha úgy kényel...
-Ne. -szakítottam félbe a semmiből mondandóját és még én is meglepődtem kétségbeesett hangom hallatán, Bucky pedig egyenesen tágrazárt szemekkel figyelt engem. Mintha azt hitte volna, hogy csak viccelek vagy, hogy valamit félre hallott. -Maradj. -ismételtem meg magamat ezúttal egyértelműen fogalmazva.
-Jólvan. -visszaült az asztal előtti székre, ahonnan újfent szűntelenül engem kezdett bámulni. Lassan törtem félbe a mellettem pihenő szendvicsek egyikét, majd ellentmondást nem tűrően nyújtottam az egyik részét felé. Nem habozva sokat vette el tőlem azt majd egyből a közepébe harapva kezdte minden szó nélkül elfogyasztani. Miután láttam, hogy az első falatot lenyelte, néhány másodpercnél tovább nem tudtam türtőztetni magam, mint valami kiéheztetett vad vetettem rá magam az ételre. Szánalmas, hogy a Hydránál töltött évek ennyi önuralomra nem tanítottak meg.