Vörös szemű idióták

Visszatért

//Eijiro szemszöge//

Ma van Bakasai tizenötödik születésnapja.
A konyhában ücsörögtem. A pult feletti lámpa halványan pislákolt. Csend volt. Csakis egy kis légy halk zizegése hallatszott.
Lehajtott fejjel vizslattam Bakasai piros kis sálját, amit a két kezem közt szorongattam.
Tíz év után újra láthatom. Láthatom a pici kis húgocskám. Már rengetegszer elképzeltem, hogy milyen lehet most. Talán már nem is picuri, de talán az is lehet, hogy épp oly gyerekes mint régen.
Nagyon izgatott voltam, aludni sem tudtam. A gyomrom gyöcsberándul, amit csak eszembejut, hogy mit is élhet most át.
El sem tudom hinni, hogy mit érezhetett a kis öt éves, akit elszakítják anyjától és kényszeresen él az apjával. Az alku szerint tíz évet kért az a szemétláda. Megegyezett anyámmal, hogy nem fog semmi rosszat tenni a családdal, ha tíz kerek évig a lányával lehet. Nem tudom mi rosszat szeretett volna tenni, de amikor anyám belement, akkor is csak reszketett. Én akkor nem tudtam mi történik, csak azt fogtam fel, hogy a húgom elmegy. Elmegy és egy örökkévalóságnak tünő ideig várok.
Fáradtan könyökölök a pultra. Várakozásom ideje alatt megcsináltam a tortáját. Régen sokat segített anyának minden étel elkészítésében. Úgy emlékszem szerette a gesztenyés süteményeket, így hát megcsináltam a gesztenye tortáját.
Körülbelül három órával ezelőtt még ki is takarítottam a házat. Muszály kicsit levezetnem a stresszt és már alig bírtam kivárni, hogy végre jöjjön.
Minden készen állt, hogy fogadhassuk rég nem látott kistestvérem.
Anyám karikás szemmel lassan csoszog le lila mamuszában a lépcsőn. Fáradtan idetémelygett hozzám. Megborzolta az így is kócos hajam.

-Te sem tudsz aludni.... -mosolyodik fáradtan.

Halványan vissza mosolygok rá.
Ahogy telik az idő egyre jobban remeg a lábam. A gyomromban még nagyobb görcs húzódik. Szinte már kirohannék innen és oda meg vissza megkerülném a Földet.
Tehetetlen vagyok. Reszketek. Izgulok.
Lassan tíz óra lesz. Mégis mikor jön?
Fáradtan dörzsölöm meg a szemem.
Vajon milyen lesz most a kedves kis aranyos lányka? Esetleg már kész nő? Talán utálni fog minek, hogy belemet anyám ebbe? Mi lesz?
Ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem, amikor csöngettek.
A szívem kihagyott egy ütemet. Lehet csak képzelődtem, de mikor anyámmal összenéztem, akkor rájöttem.

Itt van.

Egyből felugrottam és rohantam ki a kertbe. Átugrottam a kis virágos kertet, így levágva az utat. Remegő kézzel fordítottam el a kulcsot.
Láthatom, végre újra láthatom!
Lassa kezdtem kinyitni a barna nyikorgó kaput.
Nagylevegőt vettem, és már kivágtam az ajtót. Mégis hogy tudtam volna normális lassúsággal kinyitni? Sehogy...

-Szia!-int az előttem álló fekete hosszú hajú lány. Tényleg itt van.

Könnyes szemmel remegő hangon válaszoltam. -Szi-szia...
Egyből a nyakába borúltam. Habozás nélkül átölelt.
Bőgtem. Halkan mint egy öt éves.

Pár perc után lassan eltoltam magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem.

Vörös, üveges szemével nézett vissza rám. Fekete haja felfogva a derekáig ért. A piros tincse vállát súrolta. Kb. 160-2 cm magas lehet. Kissé koszos, gyűrött hosszúujjú pólót viselt. Egy szál póló és térdig érő gatyában állt.

-Meg fogsz fázni. -szóltam oda, mivel nem kellene már most megbetegednie.

-Mondja ezt, aki trikóban, rövidgatyában és zokniban van.-nevetett fel. Ugyan az az angyali hangja van, mint rég. Nevetése olyan a fülemnek, mintha egy apró csengő csilingelne.

Magamra néztem és vele nevettem. Milyen rég volt, amikor utoljára hallottam nevetni. Aztán hirtelen abbahagyja és a hátam mögé bámult. Megfordultam, és anya állt ott szintén könnyes szemmel. Bakasai egyből rohant is oda hozzá. Szorosan megölelték egymást. Én is odamentem és átöleltem őket. A családunk újra a régi.

Ez volt Bakasai könnyes visszatérése...