A fagyöngy alatt

harmadik fejezet

A Zsitkovszky Villa Krakkó mellett, lényegében a semmi közepén állt és egy aranyos, régi stílusú épület volt. Mikor kiszálltam az autóból és megálltam a hatalmas, díszes vaskapu előtt, megállapítottam, hogy a hely semmit sem változott. Régebben, amikor még Apa élt, minden évben itt töltöttük a karácsonyt. És most, négy évvel később megint ott álltam, és ugyan a környék semmit sem változott, az emberek rengeteget. Már senki sem az volt, mint négy évvel korábban. Apa halálával minden megváltozott, ahogy a karácsonyok is.
A csaknem 21 éves szokás, miszerint minden évben a karácsonyt Lengyelországban, anya szüleinél töltjük, eltűnt. Nagyapa és nagyanya jöttek haza Budapestre, de a hangulat az utóbbi négy évben mindennél nyomottabb volt. Valószínűleg így jött az ötlet, hogy újra felébresszük a régi hagyományt. Lengyelország, hatalmas család és téli vakáció. Mint régen. De ettől még Apa meghalt, így fölöslegesnek tartottam az egész próbálkozást. Már semmi sem lesz ugyanolyan. Apa hiánya mindvégig érezhető lesz.
Időközben beléptem a kapun és a gondosan letakarított ösvényen sétáltam a ház felé. A keskeny járda mellett vastag hóréteg borította a kertet, a kopasz fákat is hó takarta, a kert közepén helyet kapó kis szökőkút oldalán pedig jégcsapok csüngtek. Mesebeli volt a látvány. Végül odaértem az ajtóhoz és megragadva a kopogtatót, kopogtam. Bentről izgatott kiáltozás hallatszott, majd valaki gyors léptekkel megindult az ajtó felé és kinyitotta azt. Anya volt az, aki széles mosollyal az arcán, tárt karokkal fogadott.
- Lindus! - ölelt át, én pedig kelletlenül viszonoztam. Anyának mézeskalács és erős vanília illata volt, ami azonnal csikizni kezdte az orromat.
- Anya, most már elég lesz - morogtam, mert már úgy éreztem, hogy összeroppant. Ekkor végre Anya engedett az ölelésből, de a karomat még mindig óvatosan szorítva méregetett.
- Örülök, hogy itt vagy - mosolyodott el, majd hirtelen elkiáltotta magát: - Jan, gyere segíts behozni Linda cuccait!
- Jan bácsi is itt van? - csodálkoztam el a folyton utazó, agglegény nagybácsim nevét meghallva.
- Mindenki itt van - bólintott Anya.
- Micsoda nő lett belőled, Lindus! - füttyentett elismerően Jan. Boldogon rámosolyogtam a férfira, és hagytam, hogy szorosan átöleljen.
- Te semmit se változtál.
- Hát, most mint mondják, jól áll az öregedés - kacagott fel, miközben kivette a kezemből a súlyos bőröndöt. - Gyere, vigyük fel ezeket a régi szobádba - mondta a cuccaimat fürkészve. Bólintottam, és követtem az ötvenes éveinek végén járó férfit.
Már majdnem a lépcsőfordulónál jártunk, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet:
- Bius? - a nevet hallva megállt bennem az ütő és lefagyva megtorpantam. Jan, aki már pár lépcsőfokkal előttem haladt, kíváncsian fordult hátra, nem értve, hogy miért álltam meg.
- Lindus, minden oké? - érdeklődött a nagybácsim, de választ nem kapott. Még mindig a korlátba kapaszkodva, a kezemben három vászonszatyorral, makacsul magam elé nézve álltam és azon kattogtam, hogy vajon ez a valóság, vagy csak a képzeletem űzi velem ezt a csúf játékot.
- Meg kéne forduljak - gondoltam magamban, de a testem nem engedelmeskedett. Túlságosan félt a csalódástól, miszerint ha megfordulok és nem a reptéri férfi áll a lépcső alján, akkor összetörök.
- Linda? - indult meg felém Jan bácsi aggodalmas arccal.
- Gyorsan már! - bíztattam magam és, egy hirtelen elhatározásból - mielőtt Jan bácsi mellém ért volna - megfordultam.
Ahogy a tekintetem találkozott a lépcső lábánál álló férfi csokoládészemeivel, még levegőt venni is elfelejtettem. A férfi csintalan félmosolyra húzta az ajkát, mire én is zavartan elvigyorodtam.
- Szóval Lindus - közölte vidáman, mire felkacagtam. - Végülis majdnem eltaláltam - ironizált.
- Khm - krákogott zavartan mögöttem Jan bácsi. - Ti ismeritek egymást?
- Csak látásból - feleltük egyszerre, majd felnevettünk.
- Értem - vakarta meg Jan az enyhén borostás állát, de látszott rajta, hogy elvesztette a fonalat.
- Mindegy - legyintettem, holott nagyon nem volt mindegy. - Menjünk.
Beérve a régi, csupa rózsaszín és virág mintás tapétával borított szobámba, még mindig a hirtelen felbukkanó férfin kattogtam. És úgy tűnt Jan bácsi is, de nem szólt, a kérdéseit magába tartotta. Lepakoltam a frissen ágyazott franciaágyra és Jan bácsival a nyomomban elhagytam a szobát. A lépcső felé tartva a nagybácsikámhoz hajoltam:
- Ugye ő nem rokon?
- Soma? - vonta össze a szemöldökét Jan. Mivel nem tudtam a férfi nevét és egy Somát sem ismertem, így bólintottam. Szóval Soma.
- Nem, anya őt kérte fel fotósnak és kamerásnak.
- Minek? - néztem értetlenül Jan bácsira.
- Nem tudom, én is mondtam, hogy ez nem esküvő lesz, csak egy egyszerű karácsony.
- Apa nélkül - bólintottam szomorúan.

Mikor újra a földszinten voltunk, Jan bácsi a nappali felé vette az irányt, de előbb szelíden megpaskolta a vállamat:
- Köszönj a többieknek is - tette még hozzá, majd hallottam, hogy a nappaliba beérve hangosan fecsegni kezd, amit az ott olvasó Nagypapa egy morgással nyugtázott. Én pedig elindultam a konyhába, ahol a családom női tagjainak tartózkodását sejtettem. Beérve a helyiségbe, magamra erőltettem egy mosolyt. Az érkezésemre mindenki felkapta a fejét, elsőként Mama indult meg felém:
- Linduskám, hát itt vagy! - zárt a karjai közé, amit én csendben tűrtem. - Milyen volt az utad? Két óránál többet kellett végül várni a gépre? Hol vannak a cuccaid? - bombázott kérdésekkel az idős hölgy, és mielőtt válaszolhattam volna, elsietett, azt kiáltva, hogy: odaég a mézeskalács!. Zavartan néztem a rohangáló nagyit, majd odaléptem Bogihoz. Bogi volt a három lány testvér közül a legfiatalabb, aki természetes szépségéről és az ösztönből jövő kedvességéről volt híres. A fiatal lány boldogan ölelt át, ezzel összemaszatolva a hófehér pulóveremet.
- Jaj, sajnálom - kapta a szája elé a kezét, de én csak legyintettem és törölgetni kezdtem a szilvalekvár foltot egy rongy segítségével. - Flódnit és mézeskalácsot sütünk - fecsegett tovább Bogi, én pedig mosolyogva hallgattam. Már vagy öt perce beszélt folyamatosan a húgom, amikor óvatosan félbeszakítottam:
- Bogi, azt hiszem illene a többieknek is köszönnöm - húztam el a számat, mivel semmi kedvem nem volt hozzá. Mindenestre muszáj volt és pechemre Bogi abszolút megértette, így kénytelen voltam odasomfordálni Hajnihoz, az idősebbik húgomhoz. Hajnival soha nem volt olyan jó a kapcsolatunk, mint Bogival. Ő folyton undok volt velem, és valamiért imádta a fejemhez vágni, hogy mekkora csődtömeg vagyok. Amit magamtól is tudtam, így nem volt még szükségem a húgom véleményére is. De hogy miért utált mindig is annyira, annak a mai napig nem tudom az okát.
- Szia, Hajni - húztam erőltetett mosolyra az ajkaimat, amire a fiatal nő gúnyosan elmosolyodott. Mivel Hajni nem volt hajlandó visszaköszöni és már kezdett kínossá válni a köztünk lévő csend, kénytelen voltam bedobni egy beszédtémát:
- És mi van veled és Márkkal? Vagy itt van ő is? - néztem körbe Hajni barátját keresve.
- Tapintatlan vagy, mint mindig - forgatta meg a szemeit Hajni. Kérdőn néztem rá.
- Tessék?
- Márk nem tudott eljönni, ugyanis az édesanyja kórházba került.
- Ó, sajnálom - hajtottam le a fejem. Ezt is jól elcsesztem.
- Dehogy sajnálod - morogta Hajni, majd hátat fordított és folytatta a mézeskalácsok szaggatását. Anya, aki semmit sem sejtett a köztünk vibráló feszültségből, átkarolta a vállam és fecsegni kezdett:
- Liliana és a családja is itt van, ahogy Dédi mama is - sorolta, mire én buzgón bólogattam. - És képzeld, Anya fogadott egy fotóst is, hogy megörökítse az idei karácsonyt - folytatta, és erre én rögtön felkaptam a fejem.
- Hmm - hümmögtem válaszul, mert erre nem tudtam, hogy hirtelen hogyan reagáljak.
- Majd bemutatlak titeket egymásnak, aranyos fiú - ígérte, én pedig igyekeztem elrejteni az árulkodó mosolyomat.
- Talán - gondoltam. - Idén nem is lesz annyira borzasztó a karácsony.