A fagyöngy alatt

első fejezet

Gyűlölöm a karácsonyt. Gyűlölöm azt, hogy ilyenkor mindenki szeret mindenkit, miközben az év többi 364 napján ki nem állhatják egymást. Gyűlölöm, hogy a szeretet ünnepének nevezik, mégis manapság az egész nem más, mint egy hatalmas reklámfogás. Gyűlölöm, hogy már novemberben kint van a karácsonyi dekoráció, hogy már akkor karácsonyi zene szól a rádióból és hogy már mindenki az ajándékokkal foglalkozik. Gyűlölöm a bejglit, a Last Christmas-t, az Igazából szerelmet, a halászlét, a szaloncukrot, a csomagolópapírt, a karácsonyfát és a havat is. Gyűlölöm, hogy karácsonykor születtem és gyűlölöm azt, hogy az a két személy, akiket a világon a legjobban szerettem, ezen a napon ment el.

Amikor Anya felhívott és közölte, hogy idén Lengyelországban, a Nagyiék villájában töltjük az ünnepeket, ő magán kívül volt az örömtől, míg én azonnal kibúvott kerestem. Jöttem azzal, hogy nekem a két ünnep dolgoznom kell, de Anya tudta nagyon jól, hogy még egy csomó szabadnapom van. Érveltem azzal, hogy már igent mondtam egy másik meghívásra, de Anyu tisztában volt vele, hogy karácsony tájékán én ki sem mozdulok a lakásból, így nem volt mit tenni, vonakodva ugyan, de beleegyeztem. Ugyan Anya kitalálta azt is, hogy a család kibérel egy minibuszt és azzal megyünk, de én ezt már túl nyálasnak és filmesnek tartottam, így azt füllentettem, hogy 22.-én, amikor ők terveztek indulni, én még dolgozom, ezért később utánuk megyek repülővel. Valószínűleg Anyu ezt nem vette be, de belegyezett és reméltem, hogy fedezni is fog.

Így esett, hogy december 23.-án, karácsony előtt egy nappal én a Budapesti reptéren várakoztam egy hatalmas bőröndöt szorongatva. Aznap már a harmadik kávémat fogyasztottam, mégis úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger és még vissza is tolatott. Semmi kedvem nem volt hajnali ötkor már a reptéren várakozni, főleg úgy, hogy életem legrosszabb utazására készültem. A kávémat iszogatva már többször megfordult a fejemben, hogy haza megyek és „véletlenül" lekésem a gépet, de ezt már én is túlzásnak éreztem. Így csak makacsul magam elé bámulva iszogattam az izgatott tömeget fürkészve.
- Kedves utasainak! Tájékoztatjuk Önöket, hogy a nyolc órai Krakkói járat várhatóan 2 órával később száll fel az időjárási viszontatságok miatt. Sajnáljuk és megértésüket előre is köszönjük! - hallottam meg a bemondóból, mire dühösen felkaptam a fejem. Az az én járatom! Idegesen felpattantam és a táskámat a földre vágva keresni kezdtem a telefonom. Semmi kedvem nem volt Krakkóba utazni, de a reptéren se raboskodni. - A francba! - kaptam a fejemhez, mikor megláttam, hogy a nagy idegességben felborítottam a bőröndöm, aminek a fél tartalma már a földön hevert. A mellettem ülő fiatal férfi kíváncsian figyelte a jelenetet, miközben valakivel telefonált.
- Most leteszem, oké? - nyomta ki fontoskodva a telefont, majd felém fordult:
- Minden rendben?
- Semmi sincs rendben! - kaptam fel a fejem és mélyen a férfi csokoládébarna szemeibe néztem, amik láttán egy pillanatra elvesztettem a magabiztosságomat. Mérgesen megráztam a fejem és lehajoltam az időközben már szinte teljesen üres bőröndömhöz. Csak hogy minél hamarabb elfelejtsem azokat a sötét szemeket azokkal az aranyszínű pöttyökkel együtt.
- Segíthetek? - kérdezte meg, de már mellettem guggolt.
- Nem szükséges - válaszoltam a kezemben egy adag fehérneművel. Égővörös fejjel gyorsan a táskába dobtam őket. Még soha nem voltam ennyire szétesve. A férfi szórakozottan tanulmányozott egy darabig, majd mosolyogva a hálóingemért nyúlt. Ami egy fekete, selyem, csipkés darab volt.
- Én azért mégis segítek - jelentette ki, miközben a falatnyi ruhadarabot hajtogatta. Válaszul csak morogtam valamit és továbbra is vörös arccal folytattam a pakolást. - Miért ilyen ideges? - törte meg a kínos csendet, a megszólításra pedig felkaptam a fejem. Magázott, és ez valamiért borzasztóan meglepett.
- Két órát késni fog a gépem - fújtatattam.
- Hová megy?
- Krakkóba.
- Akkor az én gépem is késni fog két órát - vonta meg a vállát, miközben a ruháimat hajtogatta. Most éppen a zokniknál tartott. - Maga is Krakkóba tart? - érdeklődtem zavartan. Fura volt a férfit magázni, nem lehetett több 25-nél. De ő csak bólintott. - És nem is ideges?
- Előbb vagy utóbb úgyis odaérek - felelte lazán. - És akkor két órával kevesebbet kell dolgoznom - kacagott fel. Érdekes nevetése volt, eleinte rekedtesnek hatott, de egy idő után kitisztult és gyermekiessé vált.
- Tetszik ez a világnézett - biccentettem.
- Akkor ki kell, hogy ábrándítsam, mert amúgy imádom a munkámat - mosolyodott el. Akkor vettem észre a fényképezőgépet, a kamerát és az állványt mellette.
- Maga fényképész, ugye? - érdeklődtem.
- Valami olyasmi.
- Azt hittem, hogy a családjához megy - mondtam, mikor már a bőrönd becsukásával szenvedtem. Csak később esett le, hogy mennyire illetlenül is hangozhatott ez a kijelentés. Hisz nem mindenkinek van olyan szerencséje, hogy a családjával töltheti az ünnepeket. Valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki nem vágyik a családja közelségére szenteste.
- Nem, dolgozom - felelte, miközben szó nélkül átvette a bőröndöt és egy határozott mozdulattal behúzta a cipzárt. Megkönnyebülten nyugtáztam, hogy a férfi egyáltalán nem tűnt sértettnek.
- Köszönöm - egyenesedtem fel.
- Nincs mit - legyintett. - Maga a családjához megy?
- Sajnos - bólintottam fájdalmas arckifejezéssel. - De legalább két órával lemaradok a „tökéletes karácsonyi kiruccanásról" - magyaráztam idézőjeleket formálva az ujjaimmal.
- Hát, a karácsonyról nem - mutatott a férfi maga elé, ahol éppen egy krampusznak öltözött nő szaloncukrot osztogatott. Válaszul csak felsóhajtottam.
- Ennyire utálja a karácsonyt?
- Még sokkal jobban - válaszoltam. Egy pillanatra, mint minden alkalommal, amikor szóba került a karácsony, eszembe jutott Lizi és Apu, és összeszorult a torkom. - És nem akar beszélni róla - jelentette ki a férfi, mire én biccentettem. Pár percig csendben ültünk egymás mellett, egészen addig, amíg meg nem szólalt a Last Christmas maximális hangerővel a rádióból.
- Hogy én mennyire utálom a karácsonyt - temettem az arcom a kezeim közé.
- Maga egy fura teremtés - mosolygott a férfi, majd egy pillanatra megakadt. - Mit is mondott, hogy hívják?
- Nem mondtam - vigyorodtam el és megvontam a vállam.
- Akkor elárulja?
- Nem - nevettem fel.
- Akkor Maga se tudja meg az én nevemet - közölte a férfi durcásan. Még mindig mosolyogva bólintottam, miközben igyekeztem úgy tenni, mint akit hidegen hagy a férfi. Pár perc csend következett, csak az izgatott kiáltásokat és George Michael hangját lehetett hallani. Végül a mellettem ülő fiatal férfi törte meg azt:
- Azért valahogy csak kell hogy hívjam majd, amikor az unokáknak mesélek arról a különös lányról a reptérről - magyarázta, mire én felkacagtam. És nem lett volna szabad, a testemet mégis egy rég érzett melegség járta át.
- Nevezzen el - vontam meg a vállam bazsalyogva. A férfi hosszasan tanulmányozni kezdett, amitől én fülig vörösödtem. Mi ütött belém, kislány korom óta nem pirultam el?!
- Bius - jelentette ki a férfi, miután alaposan végig mért.
- Bius? - kacagtam fel azon, hogy mennyire mellé lőtt.
- Bius - biccentett elégedetten.
- Hát jó, akkor Bius lettem.
- Szóval nem Biusnak hívják - mosolygott rendíthetetlenül a férfi. Válaszul csak megráztam a fejem, ugyanis a rádióból most az All is want for christmas is you csendült fel, mire nekem sürgősen le kellett hajtanom a fejem és befogni a fülem. Mariah Carey dalát még a Last Christmas-nál is jobban utáltam.
- Gyűlölöm a karácsonyt - mondtam ki aznap már sokadszorra. Mellettem a férfi egy ideig hallgatott, majd megszólalt:
- A karácsony szép ünnep, csak már nem arról szól, amiről kéne.