A fagyöngy alatt

második fejezet

Már a repülőgépen ültem és akárhogy is próbáltam, nem tudtam kiverni a fejemből a csokoládébarna szemű férfit. Ott ült előttem négy sorral, ami borzasztóan idegesített. Néha, amikor oldalra billentette a fejét, egy pillanatra láttam sötét barna, kócos fejbúbját, de bármennyire is szuggeráltam, a férfi egyszer sem fordult hátra. Emiatt pedig baromira haragudtam magamra.
Hogy lehetek ennyire naiv, hogy két óra alatt képes vagyok valamit érezni egy olyan férfi iránt, akinek még a nevét sem tudom? Én, aki már négy éve nem érez semmit? Dühösen kutatni kezdtem a táskámban, hogy még a reptéren vásárolt pletykalappal eltereljem a figyelmemet a férfiről, az édes mosolyával, az arany pöttyeivel a szemében és az eleinte rekedtes kacajával együtt. Kinyitottam valahol az újságot és unottan olvasni kezdtem, de miután megtudtam, hogy milyen mennyasszonyi ruha illik hozzám a horoszkópom szerint, lemondóan eltettem a magazint. Semmit nem használt, ugyanúgy felpillantottam a cikkből félpercenként, hátha elkapom a férfi egy titkos pillantását. De hiába reménykedtem, ő makacsul bámult maga elé és a már amúgy is pattanásig feszült idegeim legnagyobb örömére néha oldalra billentette a fejét, amitől az én szívem kétszer gyorsabban vert.
Hülye szív! Összetörhették bármennyiszer, ő mégis képes újra verni valakiért.
Így, mivel a ketyegőmre nem számíthattam, igyekeztem az agyam segítségével észérveket összegyűjteni. Amikből a jegyzetfüzetembe egy meglehetősen hosszú lista gyűlt össze:
1, Oké, hogy a srác Krakkóba megy, de Lengyelország hatalmas, az esély arra, hogy egy helyre megyünk, az egyenlő a nullával. Főleg úgy, hogy én egy magán villába megyek valahova a semmi közepére.
2, A nevét sem tudom.
3, Lényegében semmit nem tudok róla.
4, Ő sem tud rólam semmit, szóval végképp nem tudjuk felkeresni a másikat.
5, Egyáltalán honnan veszem, hogy fel akar keresni?
6, És ami a legfontosabb: a szívemnek nincs szüksége arra, hogy karácsony éjjelén valaki újra összetörje.
Elégedetten bólintottam, ezek azért elég jó érvek. Talán még azokat az édes szemeket is legyőzik. Már majdnem sikerült a szívemet meggyőzni és már nem is vert olyan hevesen a férfi puszta gondolatától sem, amikor egy végzetes hibát követtem el. Felnéztem. A tekintetem pedig ütközött a férfi sötétbarna szempárjával. Csak egy pillanat volt, pár másodperc, de nekem egy jóleső örökkévalóságnak tűnt. És akkor már tudtam, hogy az apró, milliószor összetört, majd újra ragasztott, de még mindig naivan hívő szívem fog győzni. Hiába nem tudtam a férfi nevét, hiába írtam össze azokat az észérveket és hiába akartam annyira meggyőzni a szívemet, épphogy az ellenkezője sikerült. Azokat a szemeket még egy hat pontból álló, tényeket tartalmazó lista sem tudta legyőzni.
-Kérem csatolják be biztonságiöveiket, a leszállást hamarosan megkezdjük! Az utasítást meghallva így is tettem, miközben a gép apró ablakán figyeltem a tájat, amiből még ugyan nem sok volt látható, de tudtam, ez fokozatosan változni fog. Soha nem féltem a leszállástól, sőt, ez volt a kedvenc részem a repülésben, ekkor volt számomra a legszebb a kilátás. De most, ellentétben a többi alkalommal, nem kötött le az elragadó táj, sokkal jobban izgatott a pár sorral előttem ülő férfi, akinek most csak a kézfejét láttam, ami szorosan markolta az ülése karfáját. Hirtelen erős késztetést éreztem ahhoz, hogy felpattanjak és odarohanjak hozzá és a kézfejét simogatva nyugtassam meg. De szerencsére most nem az ösztöneimre hallgattam, hiszen annak egy hatalmas taknyolás lett volna az eredménye.

Ahogy leszállt a gép, elvesztettem a titokzatos férfit. Előbb lejutott a gépről és a Krakkói reptéren már sehol sem láttam. Pedig kerestem és megannyiszor hittem másra azt, hogy ő az. De nem, mintha elnyelte volna a föld. Váratlanul bukkant fel, amikor szükség volt rá és ugyanolyan hirtelen ment el, mint ahogy érkezett. Így, kelletlenül ugyan, de elindultam a reptér kijárata felé és reménykedtem benne, hogy hamar találok egy taxit. Ami meglepően hamar sikerült is, így nem kellett tovább fagyoskodnom a repülőtér előtt. A sofőrnek megadtam a címet és nálam itt a kívánt beszélgetés mennyisége ki is merült. Ugyanakkor a sofőr ezt nem így gondolta.
- A családodhoz mész? - érdeklődött angolul az idős férfi. Ő nem magázott, ez volt az első gondolatom. Mindenesetre én válaszképpen bólintottam. - Milyen jó neked! - sóhajtott fel. Kérdőn a férfi felé fordultam, aki meredten bámulta az utat. - Már tizedik éve, hogy egyedül ünneplem a karácsonyt - suttogta. Szomorúan néztem az idős sofőrt és egy hatalmas seggfejnek éreztem magam. Panaszkodok, hogy a családommal kell töltsem az ünnepeket, míg mások az év minden napján és karácsonykor is egyedül vannak. Éppen mondani akartam valami kedveset, de a bácsi folytatta: - A feleségem már egy évtizede elment én pedig egyedül maradtam. Két lányom van, nekik is már van családjuk, de soha nem látogatnak meg, pedig itt laknak a szomszéd városban - mondta és mintha a szemébe egy könnycseppet véltem volna felfedezni. - Még karácsonykor sem. De én ettől még szeretem őket. Nagyon - mesélte a férfi. Szomorú mosollyal fordultam felé, de hirtelen semmi kedveset nem tudtam mondani, aminek az oka a hatalmas gombóc is lehetett a torkomban. Meglepett a férfi kedvessége, hogy ennyi magányosan töltött év után még mindig képes ugyanannyira szeretni azokat, akik magára hagyták. - Mindegy is - csóválta meg a fejét a bácsi, majd bekapcsolta a rádiót és csendben folytatta a vezetést az út hátralevő részében. Én a gondolataimba merülve néztem ki az ablakon, miközben azon gondolkodtam, hogy talán adhatnák még egy esélyt a családomnak. Szeretem őket. Csak azt nem, hogy ennyire tökéletesnek akarnak tűnni, miközben ők is pontosan olyan töröttek, mint én.