A fagyöngy alatt

negyedik fejezet

Miután mindenkinek köszöntem, feltűnően kerülve Somát, felvonultam a régi szobámba, azzal a szándékkal, hogy becsomagolom az ajándékokat. Amikor ezt közöltem a családommal, egyedül csak Hajni motyogott valami olyasmit az orra alatt, hogy „Örülök, hogy attól még, hogy ennyire utálod a karácsonyt, legalább a mi örömünket nem veszed el." Erre inkább nem reagáltam semmit, az évek alatt megtanultam, hogy Hajnival fölösleges vitatkozni, úgyis mindig övé az utolsó szó és úgyis mindig eléri, hogy te érezd utána rosszul magad. Szóval inkább felsiettem az emeltre, majd a szobámba beérve, az ágyam felé vettem az irányt. Az érkezésem után kénytelen voltam elrejteni az ajándékokat az ágyneműtartóba, mert a családomat ismerve, az első dolguk azok átkutatása lett volna. Miután elővettem őket és a csomagolópapírokat is megtaláltam a sok szatyor között, törökülésbe helyezkedtem a puha szőnyegemen. Elindítottam Spotify-on egy random lejátszási listát, amin biztos nem volt található egy karácsonyi dal sem és belekezdtem a csomagolásba. Már fél órája ülhettem a földön ugyanabban a kényelmetlen pózban, amikor kopogtak.
- Gyere! - kiáltottam. Nyílt az ajtó és Soma lépett be a szobába, a kezében egy kamerát tartva.
- Szia - köszönt, miközben körül nézett.
- Szia - suttogtam válaszul, miközben felemeltem az elgémberedett lábaimat.
- Szép szoba - dicsérte meg a rózsaszín, virágos tapétával díszített szobámat, mire elvigyorodtam.
- Honnan tudtad, hogy ez az én szobám? -érdeklődtem, miután sikerült elhelyezkednem.
- Ez volt az egyetlen, ahonnan nem valami karácsonyi zene szólt, hanem Tankcsapda - nevetett fel. Akkor tűnt csak fel, hogy a random lejátszási listából Tankcsapda lett, mire gyerekes módon elpirosodtam.
- Amúgy csak azért jöttem, hogy felvegyek pár pillanatot a készülődésből. Úgyhogy csak csináld azt, amit eddig - közölte, mire én erősen rázni kezdtem a fejem.
- Neem - ellenkeztem. - Úgy nézek ki, mint akit a kutya szájából húztak ki, ráadásul semmi érdekes nincs benne, baromi béna vagyok - bizonygattam, de Somát nem igazán izgatta, a kameráját állítgatva szórakozottan mosolygott. - És nézd, olyan béna vagyok ebbe a csomagolás dologban, hogy sikerült elvágnom a középső ujjamat! - emeltem fel hirtelen felindulásból az említett ujjamat, ami egy majmos sebtapasszal volt leragasztva, így bemutatva a férfinak. Soma erre még szélesebb mosolyra húzta az ajkát, majd ezt tátogta:
- Tö-ké-le-tes.
Felvont szemöldökkel bámultam Somára, majd amikor leesett, hogy a férfi az egészet felvette, nevetve a fejem búbjára kötött laza kontyba túrtam.
- Hülye! - dobtam meg az első kezem ügyébe kerülő tárggyal, ami éppenséggel egy ragasztószalag volt. Soma szerencséje az volt, hogy a célzás nem éppen volt az erősségem, így a tekercs méterekkel a férfi és a kamerája mellett ért földet, amitől csak még inkább nevethetnékem volt. De a dobás elérte hatását, mert Soma végül kikapcsolta a kamerát és vigyorogva felém fordult.
- Köszönöm - mondta és elhagyta a szobámat. Nem tudtam pontosan, hogy a felvétel miatt volt ennyire kedves velem Soma (azt leszámítva, hogy felvett pár iszonyú kínos pillanatot), mindenesetre ennyit már négy éve nem nevettem.

Minden évben megpróbálkoztam azzal, hogy valami szép csomagolást készítsek az ajándékoknak, de mindenegyes alkalommal katasztrófálisan sült el, így az évek tapasztalatai alapján már ajándéktasakokkal is készültem, amolyan B tervnek. És milyen jól tettem, hogy hoztam, ugyanis egy óra szenvedés után feladtam, és mérgesen a bőröndömhöz nyúltam, aminek a hálós részébe elrejtettem egy meglehetősen nagy adag karácsonyi mintás szatyrot, amiktől egyébként hányni tudtam volna, de tudtam, hogy a családtagjaim imádják az eféle csicsákat, így azokra esett a választásom. Már rutinos mozdulatokkal dobáltam be az ajándékokat a tasakokba és annyival járultam hozzá a kinézetükhöz, hogy igyekeztem minél szebb betűkkel ráírni a családtagjaim nevét. Miután ezzel végeztem, elégedetten végig néztem az ajándék halmon, majd egyszerre többet megmarkolva a szekrény legmélyére rejtettem a már teli szatyrokat. Ezek után elindultam lefelé, hogy megnézzem, mi folyik a földszinten és szerezzek magamnak valami uzsonnát. Anyát és a Nagyit a konyhában találtam, Anya éppen a sütőben készülő süteményt figyelte, míg Mama keresztrejtvényt fejtett. Az érkezésemre mindketten felkapták a fejüket.
- Mi az, Linduska? - kérdezte Anya kedvesen.
- Gondoltam szerzek magamnak valami nasit - avattam be őket a tervembe.
- Szerintem pucolok magamnak mandarint - gondolkodtam hangosan és el is vettem három darabot az asztalon lévő üvegtálból, amiben a gyümölcsöket tároltuk. Leültem a nagyival szembe és neki láttam a hámozásnak. Anya tovább tanakodott azon, hogy elég aranybarna-e a kalács a Mama pedig tovább gondolkodott egy rejtvényen. Már a második mandarinnal is végeztem, amikor Nagyi megtörte a jóleső csendet:
- 8 betű, a harmadik „N" és „egy üstökös vezette" - pillantott fel az újságból nagyi kérdőn.
- Menyhért - felelt Anya, mire Mama elégedetten csettintett a nyelvével.
- Mi ez, valami karácsonyi kiadás? - vontam fel a szemöldököm.
- Még tavalyi - biccentett Mama és folytatta a fejtegetést.

Hamarosan megpucoltam mind a három gyümölcsöt és feltápászkodtam. Mielőtt felmentem volna az emeltre, úgy döntöttem belesek még a nappaliba, így a kezemben egy tál mandarinnal, elindultam arra. A nappaliban négyen tartózkodtak. Jan bácsi, aki a telefonját nyomkodva feküdt a fotelben, Papa, aki a karosszékben ült és a szokásához híven olvasott, Dédi mama, aki egy csokor virággal teli váza előtt ült és festette azt, végül pedig Soma, aki mindezt felvette. Mindenki annyira belemerült abba, amit csinált, hogy senkinek se tűnt fel a jelenlétem, de ezt én egyáltalán nem bántam. Pár percig csak néztem a családomat és amikor már éreztem, hogy hogyha tovább nézem őket, akkor megint Apunál fognak kikötni a gondolataim, akkor elindultam a szobámba. A lépcsőfordulóban összefutottam Lilianaval, anya húgával, aki a legkisebb gyermekével, Benivel a nyomában sietett lefelé és Bogival is, aki megkért, hogy segítsek lekaparni az árcédulát egy dobozról. Meglepően hamar sikerült is, így már tényleg elindultam a szobám felé, majd bekapcsoltam a laptopomat ás elkezdtem nézni Az oroszlánkirályt. Apuval ez volt a hagyományunk, hogy karácsony előtt egy nappal kettesben néztük Az oroszlánkirályt. Három éves voltam, amikor először láttam, Apa ajánlotta, ő imádta és én is rögtön megszerettem. Annyira tetszett, hogy megbeszéltük, hogy legyen ez egy karácsonyi szokás, így egy évben csak egyszer láttuk, de így sokkal nagyobb lett az élmény. Aztán amikor a húgaim is három évesek lettek, Apu velük is megnézette, de Bogi sírt rajta és túl szomorúnak találta, így nem volt hajlandó többször megnézni, Hajni pedig kijelentette, hogy az állatok nem tudnak beszélni és ez egy butaság, így ő se nézte meg többször. Én ugyan cseperedtem, de 15 és 20 évesen is ugyanolyan örömmel tudtam nézni, szóval ez egy örök karácsonyi hagyománnyá vált. És most, 25 éves fejjel, négy évvel Apa halála után is megnéztem a filmet. Nem hagytam ki egyszer sem, 23.-án este én Az oroszlánkirályt néztem, csak már negyedik éve Apa nélkül.
Éppen hogy vége lett a filmnek, amikor Anya kopogott, majd benyitott a szobámba. Enyhén könnyes szemekkel, az ölemben a mandarinos tállal és egy csomag papírzsepivel fordultam felé, mire ő szomorúan megcsóválta a fejét.
- Szólhattál volna, megnéztem volna veled. - Nem - szipogtam. - Ilyenkor még közelebb érzem magam hozzá, mint bármikor. Ilyenkor egy kicsit olyan, mintha még mindig itt lenne.
Anya leült az ágyam szélére és a combomat simogatva mesélni kezdett:
- Tudom milyen ez. Én minden este meghallgatom a Beatles- től az And I love her -t - sóhajtott. - Arra táncoltunk az esküvőnkön is - idézte fel halvány mosollyal az arcán. - De Kicsim, ugye jól vagy?
- Persze, Anya - mosolyogtam rá.
- Akkor jó - bólintott, majd felállt és elindult kifelé. Az ajtóban még megfordult és közölte, hogy 10 perc múlva menjek le, hogy segítsek teríteni, mert hamarosan kész a vacsora. Ezt természetesen megígértem neki és folytattam a laptopom monitorjának a bámulását homályos tekintettel.