Gyűlöllek, de szeretlek (Finn Wolfhard Fanfiction) /Szünetel/

3. rész

Vége lett a koncertnek. Épp oda akartam menni Finnhez, mikor éreztem hogy valaki megfogja a csuklom.
- Lám csak, itt vagy te kis hülye - hallom apám hangját.
- Apa, sajnálom el kellett... - nem folytathatom, mert pofon vág. Borzalmasan fáj a helye az arcomon. Szinte ég.
- Mit képzeltél, hogy csak csak úgy elszöksz? Olyan vagy mint egy idióta kurva!! - orditja. Ez fájt. Baromira fájt. Nem az, hogy megpofozott. Hanem amit mondott. Kitéptem a kezem a szorításából. Kihasználva, hogy meglepődött, szaladni kezdtem az ellenkező irányba. Tudtam, ezzel hatalmas hibát követtem el, de nem érdekelt. Mikor elfutottam Finn mellett, ő csodálkozva rám nézett. Láttam, hogy utánam akar jönni, de az egyik rajongója megfogta a kezét, így nem tudott mozdulni. Nem tudom, meddig futottam, de mikor elfáradtam, leültem egy padra. Onnan pont ráláttam a vízre. Gyönyörű volt. Már vagy egy órája sirdogaltam, mikor csendes lépteket hallottam. Nem fordultam meg, mert nem érdekelt, hogy ki az. Aztán az alak leült mellém.
- Minden rendben? - kérdezte csendesen. Rögtön tudtam ki ez. Csak most más volt. Csendes. Most nem vigyorgott, nem látszott a szemén a nevetés. Azt hiszem, most ismerem meg igazán. De nem értettem, mit keres itt. Velem. Pont az hiányzik, hogy így lásson. Erre megint rámjött a fékezhetetlen sírás. Csak ültem ott, és zokogtam.
- Sh, semmi baj... - próbált nyugtatni, sikertelenül. Ettől csak még jobban rosszul éreztem magam. Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon. Gondolom jó jelnek vette, hogy nem húzódok el, és ekkor megtörtént az, amire nem számítottam. Megölelt. Nagyon jól esett. Valami furcsa érzésem támadt, ahogy belesimultam a karjaiba. Percek múltán jöttem csak rá, hogy biztonságban érzem magam. Ilyen évek óta nem volt. Mindig úgy voltam, hogy bárki bármikor ott hagyhat. De most úgy éreztem, ő nem fogja ezt tenni. Felemeltem a fejem.
- Jobb? - kérdezte Finn. Bólintottam.
- Miért jöttél utánam? - kérdeztem elfulo hangon.
- Mert szükséged volt valakire. És még most is szükséged van rám. - magyarázta. Igaza volt. Örültem, hogy itt van. Mostmár. Nélküle még órákig sírtam volna.
- És miért lett olyan dühös az apád?
- Nem lett volna szabad elmennem a koncertre. Elszöktem. Most is. De azt láttad.
- Igen. - bólintott. - Mesélj magadról. Kérlek.
Meghatodtam a pillantasatol. Ahogy rám nézett a barna szemeivel.
- Rendben. A nevem Lengyel Emília Zoé. De inkább csak Emili. Magyar vagyok. Az anyám Zita, az apám Zoltán. Van egy testvérem, Márk. Őt sokkal jobban szeretik a szüleim. Mert ő "jobb" nálam. Most tizennégy éves vagyok. Vagyis három évvel fiatalabb,mint te. Mert te most tizenhét éves vagy, ha jól tudom. A kedvenc állatom a kutya. Kicsit magamba forduló vagyok.
Finn végig figyelmesen hallgatott.
- És hogy értetted azt, hogy gyűlölő és rajongó is vagy? - kérdezte mikor elhallgattam.
- Hosszú történet. Nagyon sokszor írtam neked. Tényleg sokszor. De te nem válaszoltál. Te lettél volna a segítség az életemben. De nem segítettél. Csak most.
- Sajnálom. - hajtotta le a fejét szomorúan. - Azt hittem, te is több követőt akarsz. Nagyon sajnálom.
- Semmi baj - mondtam, majd mosolyogva a vállára hajtottam a fejem. Így néztük a csillagokat. És boldog voltam. Azt hiszem, félre ismertem.
- Em,... - kezdte volna, de én közbe szóltam.
- Em...?
- Igen. Egy új becenév. Tőlem. - suttogta, majd a számhoz érintette a száját. Nem csók volt, hanem csak puszi. A számra. Engem mégis átjárt a bizsergés. Soha nem éreztem még ilyen. Aztán ez átváltott csókba. Olyan igaziba. Azt hittem, megőrülök ettől az érzéstől. Csodálatos volt. Egyik kezével megfogta az arcom, a másikkal atkarolta a derekam. Én át öleltem a nyakát, és az egyik kezemmel beletúrtam a hajába. A csókunk egyre vadabb lett. Úgy éreztük, ki kell használni ezt a csodálatos alkalmat...

Sziasztok! Remélem tetszett ez a rész! Holnap hozom a következőt!!❤️