Maradj még (Bakugou X Reader)

10.

Bakugou és én lefagyva néztük egymást egy ideig, majd eldadogtam egy bocsánatot és kiszaladtam a helyiségből. Elegem van a fürdőszobákból egy életre. Úgy döntöttem, hogy kimegyek egy kicsit levegőzni. Biztos jól látszódak innen a csillagok is. Felöltöztem, és kölcsön vettem Katsuki kabátját, mivel nekem még nem vettünk. Eléggé nagy volt, de azt hiszem még belefért, úgy sem lát senki. Viszonylag gyorsan megtaláltam a bejáratot, és indultam is ki. Elég hűvös volt, de a látványért megérte. Elindultam az erdőben kicsit sétálgatni, régen sokat néztem a csillagokat, de mostanában megfelejtkeztem róluk. Néha belegondolok, hogy ezt a csillagos eget látták az emberek száz meg száz éve, olyan mintha a történelmünk őriznék, egyszer majd én is meghalok, és száz meg száz év múlva, majd valaki ugyanígy felnéz az égre, ugyan erre az égre. Találtam egy kisebb tisztást, és nekidőltem, egy fenyőnek ami a szélén állt. Valamelyik könyvben azt olvastam, hogy kívánhatsz, ha látsz egy hulló csillagot. Vajon mit kéne kívánnom.... mit is akarok a legjobban? Mégha tudom is, magamnak is kínos bevallani. Katsukival szeretnék maradni örökké, azt akarom, hogy ezek az érzések ne múljanak el. Ha majd egyszer látok egy hulló csillagot, azt hiszem ezt fogom kivánni. Egy idő útán észre vettem, hogy eléggé hidegre fordult az amúgy is fagyos idő, ezért vissza indultam a szállásunkra. Csak a hó ropogása hallatszott a lábam alatt, és az erdő hangjai. Azonban pár perc sétálás után egy feldúlt Katsukival találtam szembe magam, a nevem kiabálta. Mikor meglátott hozzám futott és átölelt.

-Hol voltál? Jól vagy?-kérdezte idegesen.

-Persze csak sétálni mentem, már vissza felé tartottam.-válaszoltam megilletődve.

-N-nem mehetsz csak így el... a-azt hittem e-elvesztél, úgy aggódtam

-Katsuki te sírsz?

-Nem, éppen szökőkutat j-játszok-közben megtörölte szemét- Azt hittem valami bajod van te idióta.-válaszolta feldúltan.

-É-én sajnálom.

-Nem tudnék nélküled létezni, a magány amiben eddig éltem, már ijesztőnek tűnik.-mondta elhaló hangon.

De aki igazán nem tudott volna nélküle élni én voltam. Akinek igazán szüksége volt rá, én voltam. Azonban nem tudtam neki elmondani, csak folytak le a könnyeim, míg belé kapaszkodtam minden erőmmel. Könnyes szemmel felpillantottan az égre amit egy csillag szelt át, majd el is tünt. Kivántam, majd haza sétáltunk, nem engedtem el a kezét egy percre sem, azonban a midig hideg kéz, most nagyon melegnek tünt ahogy hozzám ért. Csak később vettem észre, hogy egyetlen pulcsiban vizes hajjal indult a keresésemre... Mindig csak rám gondol, míg én csak magamra, ez dühít mégis, mégis annyira boldoggá tesz. Miután beértünk a szállásunkra Katsuki azonnal letámadott. Lassú csókokkal hintette be testem, majd végig simított kezemen, mi az arcom takarta.

Ne búj el- súgta nyugodtanfülembe, majd megcsókolt.

Lassú és érzéki csók volt, azt hiszem azt probálta vele mondani, mindig melletted leszek, de lehet csak én gondoltam bele. Sosem tudok rajta ki igazodni, de azt hiszem nem is akarok. Miután elváltunk össze érintette homlokunk majd felém hajolt és a szemembe nézett, vágyakkal teli tekintettel. Nyakába akasztottam a kezem, és egy csókba invitáltam. Hamar át vette az irányitást, és elkezdte lehámozni a ruháim.

-Bakugou szemszög-

Miután levettem a pólóját, végig simítottam törékeny testét, majd csókokkal kényeztettem tovább. Szeretem hallgatni ahogy alattam nyögdécsel, igazán aranyos ahogy probálja vissza fogni a hangját. Talán önző vagyok, de azt akrom, hogy csak az enyém legyen. Idegesít mindenki aki körülötte van. Legszívesebben bezárnám, hogy ne találkozhasson senkivel. Teljesen kifordít magamból, persze nem vagyok már az az idegbeteg srác mint régen, de különösebben gyengéd sem voltam. De valahogy azok a szemek arra kényszerítenek hogy vigyázzak rá, mintha bármelyik pillanatban össze törhetne.

-Katsuki..-szakított ki Nanami a gondolataimból.

Azonban amikor lenéztem nem az a látvány fogadott amit vártam. A melkasát fogta és mintha alig kapott volna levegöt.

-Katsukhi nehm kapok l-levehgöt-mondta alig érthetően.

Azonnal felhúztam rá egy pólót majd a fürdőbe vittem, de nem lett jobban. Elkezdett köhögni és teljesen kipirosodott az arca. Azonnal felkaptam és rohantam ahoz a herceghez vagy kihez, hátha tudja mi a baja. Gyorsan megtaláltam, és felvázoltam neki a helyzetet. Azt mondta adjam neki oda, majd a szájára szorította a kezét.

-Mit csinálsz meg fog fulladni!-kiabáltam rá idegesen.

-Nem fog, csak hiperventillál.- válaszolta nyugodtan.

-Mi, miért mi történt?

-Ezt inkább nekem kéne kérdeznem.-nézett rám szúrós szemekkel.

Lassan elállt a köhögése és a légzése is elkezdett normalizálódni. Azonban a szemében fájdalom tükrözödött.

-Mind meghaltak.. mind- mondta üveges tekintettel.

-Kik, mit láttál?-kédezte tőle Aizawa.

-A családom, miattam... lemészárolták őket. És Anna is csak engem probált védeni de...

-shh, semmi baj nem a te hibád.-próbálta nyugtatni a fekete hajú.

Lassan rá emelte tekintetét, majd szugerálni kezdte.

-Himura? De te meghaltál..-mondta fáradtan.

-Ö a dédanyám testvére volt, nem én.-válaszolta.

Én meg csak álltam, és próbáltam feldolgozni mi történt. Valószinüleg vissza tért néhány emléke a múltjáról ami így felkavarta, és emiatt hiperventillált. Eddig rendben van, de vajon milyen emlékek lehetnek? Milyen fájdalmas dolgokat hord mostantól magába? Miután megnyugodott elmesélte mire emlékszik. Elvileg hét éves korától emlékszik, éppen a polgárháború kitörésétől, a testvérei támogatták a felkelést, azonban az apja nem, ezért száműzték őket, addig az anyjuk próbált információkat átadni.késöbb a szülei meghaltak ezért a báttya került a trónra. Azonban egy félre értés miatt meg akarták őket is ölni, a báttya meghalt sok őt védővel eggyütt, végül a nővére menekítette ki, és a sokk miatt valószínűleg pszichés amnéziában volt. Azonban a legnagyobb probléma nem más, minthogy emlékszik rám abból az időből, vagyis nem rám, hanem valakire aki nagyon hasonlított rám, és megölte a szeme láttára az anyját. Ez volt azt hiszem a legfőbb oka, hogy rohamot kapott. Miattam... Fél tőlem, nagyon is. És nem tudom hogy mit kéne tennem. Hogyan tovább.. Ott maradt az estére Aizawánál, azt mondta kell még neki idő. Még sosem nézett rám így, azokkal a szemekkel... Mit tegyek ha nem akar többé látni, mit tegyek nélküle? Nem tartozok sehová nélküle. Azóta már egy hét telt el. Csak néhány szót váltottunk, ahányszor megérinteném olyan félelemmel néz rám, mintha bántani akarnám. És bár hihetetlenül fáj, nem tehetek ellene semmit. Néha messziről figyelem ahogy beszélget, vagy mosolyog. És reménykedek, hogy újra így fog rám is nézni egyszer. El akartam kicsit menekülni ezért elmentem sétálni az erdőbe. Ki lyukadtam egy tisztáson ahol leültem a földre. Éreztem a hideg havat kezeim alatt ami miatt kicsit megborzongtam. Halk mocorgást vettem észre, majd mikor hátra néztem egy farkassal találtam szembe magam. Hirtelen lefagytam, azonban muszály volt elindulnom. Sikerült elindulnom, elkezdtem a szállás felé szaladni, azonban egyre közelebb volt az állat. Nem tagadom, egy pillanatra át futott az agyamon, hogy megállok és mindent itt hagyok. Azonban nem tehettem meg, miatta. Nem engedem el akármi is lesz, megígértem neki, hogy vele maradok. A szállás elött húsz méterrel azonban elért a farkas. Megharapta a lábam majd felém ugrott és le terített a földre, letépte rólam a kabátom majd a vállamba mart. Majd a nyakamba mélyesztette fogait, utána már csak a fájdalom maradt. Alig voltam eszméletemnél, mikor egy puska lövést halottam. Az állat elfeküdt mellettem. Felé fordítottam a fejem majd láttam két kisebb farkast az erdő szélén. Értem, csak őket védte.

- Halljunk hozzánk méltó halált.-beszéltem az állathoz.

-Miket beszélsz, meg ne merj halni.-kiabálta Nanami.

Közelről halottam a hangját, tehát itt kell lennie.

-hallod! Megigérted, hogy velem maradsz-fakadt ki.

Éreztem ahogy valaki felemel és a vállára vesz, majd elvesztettem az eszméletem.